-Miért mennél te? Ha kell valami mondd csak,emiatt igazán nem kéne félbehagynod a főzést.-hadarom mézesmázos álmosolyt festve arcomra.
És én még azt hittem,hétvégén majd könnyebb dolgom lesz...
-Csak gondolkoztam és rájöttem,mennyi mindent kell megcsinálnod. Arra jutottam,hogy legalább ilyenekkel könnyíthetnék a terheden.-vonok vállat,és amolyan "a feltételezés is sértő" tekintettel fürkészem megenyhülő arcát.
-Értem...-feleli elmosolyodva. Bah,össze is szorult a szívem. Utálok hazudni. Főleg a saját bátyámnak...-Akkor ezen kívül is elkéne még pár dolog.-számolgat a konyhaszekrényt fürkészve,nemsokára pedig könyékig elmerül benne,hogy felmérje a készleteket. Felsóhajtok. Nyert ügyem van.
-Gyorsan felkapok valamit,addig listázz nyugodtan.-mosolygok rá minden lelki nyugalmamat összeszedve,és a szobámba suhanok. Magamra csukom az ajtót,majd a földre csúszok a fal mentén. Ez közel volt. Kell egy perc,hogy összekaparjam magamat,és emberi külsőt kezdjek varázsolni magamnak. Nem hagyhattam,hogy esetleg találkozzon Taevel. Azt mindenképp meg kellett akadályoznom...-ehhez hasonló gondolatokkal nyugtatom magam közben,így is remegő kézzel kezdek fésülködni.
Attól a naptól kezdve,bármilyen időpontban értem haza,TaeHyung ott ült a lépcsőn. Sokat vívódtam rajta,hogy odamenjek-e hozzá. Csak beszélni. Abból úgyse lenne baj... De végül mindig elvetettem az ötletet. Kook tiltása és NamJoon egyetértése elég volt hozzá,hogy ne merjek.
-JungGi,kész vagy?-a bátyám kopogtatása ráz fel a bambulásból,szélesre tárom az ajtót.
-Persze,köszi.-öltök magamra vidám arckifejezést,miközben elveszem tőle a felém nyújtott listát a szükséges készpénzzel együtt. Mindkettőt a kabátzsebembe süllyesztem,majd a kijárat felé indulok.
-Azért ne maradj sokáig.-torpan meg mögöttem,én pedig válaszként elmormolom,hogy "úgy lesz,nyugi",s elindulok a földszint irányába.
Már megszokásból a hátsó kijáraton keresztül hagyom el az épületet,és a bolt felé lépkedve eszembe jut valami. Pontosan akkor találkoztam vele,mikor ugyanígy,ugyanoda indultam. Még csak két hét telt el azóta,nekem mégis hosszabb időnek tűnik. Hisz annyi minden történt.
Megismertem Riniet,aki az első igazi,és legeslegjobb barátnőmmé nőtte ki magát. A bátyját is,akit jelenleg nem tudok hova tenni. Egy bizonyos érzelem hozzá is fűződik. Csak még nem tudnám letisztázni magamban. Végül pedig öt srácot,akikről biztosan állíthatom,hogy a legösszetartóbb társaság,ahova tartozhat az ember.
A vásárlást gyorsan lezavarom,a kora délutáni időpontnak köszönhetően a kasszánál sem fogad túl nagy sor. Az üzletet elhagyva megtorpanok,és az utcán egy pontba meredve újra felötlenek bennem az emlékek. Itt ütköztem neki egy vadidegennek,aki a húga elől menekült. Gondtalan,és végtelenül vidám fiúnak tűnt aznap. Talán mégis igaz a mondás:a legszebb mosoly rejti a legfájdalmasabb emlékeket. Sok minden van,ami azóta összezavart...De egyet tudok. Mindenképp látni akarom még azt a jellegzetes mosolyt.
Szinte futva indulok haza. Azt szeretném,ha most ott ülne a lépcsőn,kezébe temetve az arcát,és rám várna. Sajnálom,Kook.Másodjára készülök megszegni a tilalmad. Nem tehetek róla. Azt érzem helyesnek,hogy esélyt adjak neki. Talán,ezúttal felesleges volt az aggodalom,és nem sérülnék mellette. Ki tudja? Meg kell értened,bátyó. Erre magam fogok választ szerezni.
Kifulladva érem el az utcasarkot,kell egy pillanat,hogy kifújjam magamat. Ő most is ott ül. Ki tudja mióta,és ki tudja még meddig,ha nem megyek oda hozzá. Biztos vagyok benne,hogy a múltban történt dolgai ellenére legbelül ugyanaz,aki kész volt káposztafejeket szedegeti velem az utca közepén. Az a fiú pedig nem lehetett rossz ember. Közben elérem a lépcsőn kuporgó alakját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése