-Jeon JungKook...-morgok fenyegetőn miközben szélesre tárom a szobám ajtaját,és álmos szemeimet dörzsölgetve megtorpanok a folyosón,dühösen pislogok a bátyámra.
-Ne nézz rám így,hozzá kell szoknod a korán keléshez. Már nincs sok hátra a nyári szünetből.-paskolja meg vállamat kedvesen mosolyogva.
-Még mindig magántanuló vagyok,ha elfelejtetted volna.-fújtatok durcásan,és beletúrok a hajamba.
-Akkor is olyan életet kell élned,mint bárki másnak. Ehhez pedig hozzátartozik az is,hogy elkezdesz visszaszokni a kora reggeli ébredésre.
Mint bárki másnak...mégis mióta normális élet az,amiben szülők nélkül élünk több,lassan fél éve? Mondjuk lehetne rosszabb is. Kook tavaly végzett a gimnáziumban,emellett pedig elkezdett dolgozni is,így tudtunk elköltözni anyáéktól. Éppen ezért nem szólok vissza neki,csak kelletlenül biccentek egyet. Sosem fogom tudni meghálálni,hogy eljöhettem vele onnan,annak ellenére,hogy nem is édestestvérem.
-Ha pedig úgyis felkeltettelek...-vigyorodik el,és egyik vállára kapja hátizsákját.-Összedobhatnál valamit,mire hazaérek.
-Igenis,Főnök úr...-forgatom szemeimet,közben szám félmosolyra húzódik. Jó érzés tudni,hogy munka után legjobban az általam készített ebéd tölti el boldogsággal.-Vigyázz magadra.-teszem hozzá direkt kerülve tekintetét,majd egy intés kíséretében a konyha felé veszem az irányt. Megvárom,míg csukódik mögötte a bejárati ajtó,aztán kotorászni kezdek a hűtőben. Elkenődve konstatálom,hogy muszáj lesz bevásárolnom,mielőtt nekifognék a főzésnek.
Sóhajtozva battyogok vissza,hogy emberi külsőt varázsoljak magamra. Végül a kellő pénzt a lakáskulcsommal együtt zsebre vágom,és a lépcsőházon át kisietve gyors léptekkel indulok a legközelebbi bolt felé.
Újból felrémlik az éjszaka. Különösebben nem lepődtem meg. Azóta álmodom ilyeneket,mióta a veszekedések kezdődtek otthon. Az egyetlen,ami frusztrál,az az új motívum,ami eddig sosem jelent meg benne. A pillangó. Rossz érzésem támad,ugyanis nem vagyok kibékülve a változásokkal. Jobb szeretem,ha minden a megszokott rendben megy.
Az üzletben rutinos utat bejárva,gyorsan összeszedem a hiányzó hozzávalókat,majd a pénztári várakozáson átesve kijutok a "friss",szmogtól telített belvárosi levegőre. Gondolataimat nem sikerül békésebb vizekre terelnem,valahogy piszkál az új jelkép jelenléte. Csak tudnám mi a jelentése...
Túl késő,mikor észbe kapok. Nekiütközöm a balról,szinte futva érkező magas alaknak,magamban már felkészülök a fájdalmas landolásra a járda felületén.
De nem ez történik. Az idegen elkapja a csuklómat,így néhány pillanat múlva vissza is nyerem az egyensúlyomat. A kimcihez vásároltak már nem ilyen szerencsések,a kezemből kirepülve szétgurulnak a betonon.
-Aishh,hogy az a...-káromkodik mellettem egy,az átlagnál mélyebb hang. Ijedten pillantok fel a fiúra,majd rádöbbenek,hogy bőre még mindig érintkezik az enyémmel. Villámgyorsan elhúzom kezemet a tartásából.
-B-bocsásson meg...-hajolok meg égő fejjel,és megpróbálom összeszedni az épen maradt dolgokat. Ilyet alig találok,ráadásul bele se merek gondolni,milyen siralmas látványt nyújthatok közben. A bőröm szinte ég,ahol az övének emlékét őrzi.
-Nem szükséges tegezned,csak pár évvel lehetek idősebb.-az idegen visszanéz érkezésének irányába,majd elmosolyodik és szorosan mellettem maradva segíteni kezd. Reménykedem,hogy nem veszi észre az enyhe remegést,amely eluralkodik rajtam.
-Mégis meddig szándékoztál még menekülni?-torpan meg mellettünk egy pár magassarkú,én pedig összerezzenve pillantok fel az élénkvörös hajkoronájú lányra.Szemei villámokat szórnak,kezeit ökölbe szorítja.
-Nyugalom,Hugi,egyszerűen nem volt kedvem kivárni míg felpróbálod az összes göncöt.-vigyorodik el a megszólított,akit csak most merek alaposabban szemügyre venni. Az első,ami feltűnik rajta, a sötét írisze,amelyről nagy nehezen elszakítom tekintetem,hogy megcsodáljam makulátlan fogsorát.Zavarbaejtőn szép a bőre is,ilyen tökéletes vonásokat pedig rajzolni se lehetne pontosabban.
-És ezért akartál hazaindulni egyedül?-ráncolja szemöldökét a körülbelül velem egyidős lány,a bátyja bólintását követően pedig elneveti magát.-Idióta,nálam van a kocsikulcs.-akármennyire tartok a szituációtól,ezen muszáj elmosolyodnom. A testvéri civakodás megnyugtatóan ismerős számomra.
-Visszük őt is.-jelenti ki a srác,miközben egyenesen rám mutat. Magyarázatként pár mondatban elhadarja,miért is guggolunk mindketten a használhatatlan káposztafejek társaságában a járda kellős közepén.
-Ne is álmodozz róla,hogy hagyni fogom az ágyadban kikötni.-rázza meg fejét határozottan a lány.
-Na de...
-Szépen hazavisszük,és rendelünk neki annyi ételt kárpótlásul,amennyi ezekből készült volna.-az ajánlat mellé egy biztató mosolyt küld felém.
-Legyen,de én vezetek.-egyezik bele vidáman a fiú,majd feltápászkodik és egy mozdulattal engem is felhúz. Megijeszt,hogy már másodjára érint meg. A továbbiakat is úgy beszélik meg,hogy esélyem se legyen tiltakozni...
A néhány perc alatt,amelyet a fekete Mercedes ülésén töltök,minimum háromszor kapok szívbajt a vezetési technikának köszönhetően. Gyors,és cseppet sem óvatos. Utóbbi teljes ellentéte az én elvemnek. Miután nagy nehezen kinyögöm a címet,csendben várakozom,magamban előre látom JungKook fejét,mikor hazaér,és két vadidegent talál a társaságomban. Enyhén szólva nem jellemző az ilyesmi.
Csendben vezetem fel őket a visszhangos lépcsőházban,és udvariasan előre engedem mindkét jómadarat a lakás bejáratánál. A lány telefonon házhoz rendel négy adag kimchit,majd bátyja mellé ereszkedik a kanapéra. A percek kínos lassúsággal telnek,amit egy erős kávé főzésével próbálok leplezni,de a felszolgálását követően minden eddiginél kínosabb csend ereszkedik közénk. Barátságosan nézelődnek egy darabig,majd az idősebb töri meg a csendet:
-És merre vannak a szü...
Életemben nem örültem még ennyire a csengő megszólalásának,amely félbe szakítja a kérdését.
-Na végre,éppen ideje.-pattan fel a vörös hajzuhatag,és hezitálás nélkül tárja szélesre az ajtót.
-Te...te meg ki vagy?-üti meg fülemet a csodálkozó hang.Nyilván nem erre számított a drága bátyám,érződik rajta a zavar.
-M-MinRin.-nagyokat pislog,arcán enyhe pír jelenik meg.
-Azt hiszem Hugit elvesztettük egy időre.-kuncog a srác,miközben hajába túr és felém fordul.-Viszont a bemutatkozást mi is elmulasztottuk...-oldalra dönti fejét,és elvigyorodik.-TaeHyung vagyok.
-Nem szükséges tegezned,csak pár évvel lehetek idősebb.-az idegen visszanéz érkezésének irányába,majd elmosolyodik és szorosan mellettem maradva segíteni kezd. Reménykedem,hogy nem veszi észre az enyhe remegést,amely eluralkodik rajtam.
-Mégis meddig szándékoztál még menekülni?-torpan meg mellettünk egy pár magassarkú,én pedig összerezzenve pillantok fel az élénkvörös hajkoronájú lányra.Szemei villámokat szórnak,kezeit ökölbe szorítja.
-Nyugalom,Hugi,egyszerűen nem volt kedvem kivárni míg felpróbálod az összes göncöt.-vigyorodik el a megszólított,akit csak most merek alaposabban szemügyre venni. Az első,ami feltűnik rajta, a sötét írisze,amelyről nagy nehezen elszakítom tekintetem,hogy megcsodáljam makulátlan fogsorát.Zavarbaejtőn szép a bőre is,ilyen tökéletes vonásokat pedig rajzolni se lehetne pontosabban.
-És ezért akartál hazaindulni egyedül?-ráncolja szemöldökét a körülbelül velem egyidős lány,a bátyja bólintását követően pedig elneveti magát.-Idióta,nálam van a kocsikulcs.-akármennyire tartok a szituációtól,ezen muszáj elmosolyodnom. A testvéri civakodás megnyugtatóan ismerős számomra.
-Visszük őt is.-jelenti ki a srác,miközben egyenesen rám mutat. Magyarázatként pár mondatban elhadarja,miért is guggolunk mindketten a használhatatlan káposztafejek társaságában a járda kellős közepén.
-Ne is álmodozz róla,hogy hagyni fogom az ágyadban kikötni.-rázza meg fejét határozottan a lány.
-Na de...
-Szépen hazavisszük,és rendelünk neki annyi ételt kárpótlásul,amennyi ezekből készült volna.-az ajánlat mellé egy biztató mosolyt küld felém.
-Legyen,de én vezetek.-egyezik bele vidáman a fiú,majd feltápászkodik és egy mozdulattal engem is felhúz. Megijeszt,hogy már másodjára érint meg. A továbbiakat is úgy beszélik meg,hogy esélyem se legyen tiltakozni...
A néhány perc alatt,amelyet a fekete Mercedes ülésén töltök,minimum háromszor kapok szívbajt a vezetési technikának köszönhetően. Gyors,és cseppet sem óvatos. Utóbbi teljes ellentéte az én elvemnek. Miután nagy nehezen kinyögöm a címet,csendben várakozom,magamban előre látom JungKook fejét,mikor hazaér,és két vadidegent talál a társaságomban. Enyhén szólva nem jellemző az ilyesmi.
Csendben vezetem fel őket a visszhangos lépcsőházban,és udvariasan előre engedem mindkét jómadarat a lakás bejáratánál. A lány telefonon házhoz rendel négy adag kimchit,majd bátyja mellé ereszkedik a kanapéra. A percek kínos lassúsággal telnek,amit egy erős kávé főzésével próbálok leplezni,de a felszolgálását követően minden eddiginél kínosabb csend ereszkedik közénk. Barátságosan nézelődnek egy darabig,majd az idősebb töri meg a csendet:
-És merre vannak a szü...
Életemben nem örültem még ennyire a csengő megszólalásának,amely félbe szakítja a kérdését.
-Na végre,éppen ideje.-pattan fel a vörös hajzuhatag,és hezitálás nélkül tárja szélesre az ajtót.
-Te...te meg ki vagy?-üti meg fülemet a csodálkozó hang.Nyilván nem erre számított a drága bátyám,érződik rajta a zavar.
-M-MinRin.-nagyokat pislog,arcán enyhe pír jelenik meg.
-Azt hiszem Hugit elvesztettük egy időre.-kuncog a srác,miközben hajába túr és felém fordul.-Viszont a bemutatkozást mi is elmulasztottuk...-oldalra dönti fejét,és elvigyorodik.-TaeHyung vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése