24.fejezet:Van,ami változik és van,ami örök [VÉGE]

Egy gép csipogása. Zavaró neonfény,ami bizonyos időközönként elhal majd újra felvillan. Nővérek és doktorok szigorú lépteinek visszhangja. Motyogásnak ható gyors egyeztetés az ellenőrzésről. És egy kéz...meleg érintésű, és megnyugtatóan ismerős. Néhány napon keresztül csak ezeket a tényezőket észlelem magam körül. Fáradt vagyok,és furcsán könnyűnek érzem magam. Minden olyan idegen,kivéve TaeHyungot. Tudom,hogy az ő ujjai fonódtak össze az enyéimmel. 

-Mi lesz,ha nem ébred fel?-az aggódó hangra felnyílnak a szemhéjaim,és sűrű pislogással próbálok hozzászokni a most már közvetlenül érzékelt rideg fényekhez. A hangforrásban Riniet ismerem fel,aki JungKookkal együtt a kórházi ágyam egyik oldalán helyezkedett el. Most rájuk pillantok,és halványan elmosolyodom. 

-Sziasztok.-idegen számomra a saját hangom csengése,amely ráadásul halk és erőtlen. 

-Giya!-barátnőm arcán hatalmas,megkönnyebbült vigyor jelenik meg,a bátyám azonban a szájához emelt mutatóujjal ösztönzi halkabb rivalgásra. Magyarázatképp fejével az ágy másik oldala felé biccent,én pedig nehézkesen a mutatott irányba fordítom a fejemet. A vállamra helyezett kötés alatt megbújó vágás okozta fájdalom miatt kell néhány másodperc,míg tisztán látom Taet,amint homlokát a takarón pihentetett szabad kezére hajtva szuszog.

-El sem mozdult innen,mióta behoztak,csak arra a pár órára,amíg stabilizálták az állapotát.-suttogja hálás hangon a bátyám. 

-Akkor ne ébresszük fel.-felelem hosszasan figyelve a kicsit kócos kobakot.

 -Hogy érzed magad?-Rin kérdésére lehunyom a szememet,de az ötödik után feladom a különösen fájó helyek számolását. 

-Már jobban.-felelem végül. Nem akarom feleslegesen növelni az aggódásuk mértékét. Elterelésre alkalmas témák után kutatva körbepillantok a fehérre festett,modern eszközökkel felszerelt kórteremben,és megakad a tekintetem az éjjeliszekrényen. Valaki telepakolta füzetekkel és édességgel,aminek az oka nem teljesen érthető számomra,ezért rákérdezek. 

-Ó,azok a leckéid. Rinie tőle szokatlan módon minden egyes nap szorgalmasan jegyzetelt számodra,hogy ne maradj le az anyaggal.

 -A többit pedig NamJoonék hozták,miután a doki a legutóbbi látogatásukkor elmondta,hogy vészesen alacsony lett a súlyod.-teszi hozzá a lány,én pedig magamban mondok köszönetet a fiúknak.

-Mikor engednek ki?-kérdezem ezután és megpróbálom feljebb tornázni magamat,de a bordáim vészes kínnal jelzik,hogy nincs ínyükre a dolog. Kook csendben figyel,majd megcsörrenő telefonjára pillant. Elkomolyodó arckifejezése megijeszt és már tudom,ki keresi,mikor füléhez emeli a készüléket. 

-Sokáig tartott,anya.-szól bele köszönés nélkül,majd feláll és gyors léptekkel kisétál a szobából.

 -A három napon keresztül,amit kómában töltöttél,folyamatosan próbálta őket rávenni,hogy meglátogassanak.-magyarázza Rin.

 -Nem kell.-fordítom el a fejemet,és megpillantom az időközben magához tért fiút,amint első,még álmos pillantásaival rámnéz.

-Nem érdekli őket.-egész gyorsan kitalálhatta a beszélgetés témáját,ugyanis ujjaival egy pillanatra megszorítja a kezem,jelezve,hogy nyugodjak meg. Furcsa. Nemrég még összerezzentem,ha bárki is hozzám ért,most pedig pont ez kell ahhoz egy bizonyos személytől,hogy ne essek pánikba.

Kook ugyanolyan gondterhelt arccal tér vissza,mint amilyennel indult. -Bejönnek.-közli halkan majd felsóhajtva leül eredeti helyére. 

-Jobb lenne,ha odakint várnátok meg őket,akkor biztosan nem tévednek el.-szólal meg először TaeHyung,komor hanghordozással. Pár pillanattal később újra elmosódik a kép. Halványan érzékelem a bátyámék távozó alakjának sziluettjeit,és a nevemet szólongató hang is eljut még a tudatomig. 

Aztán megint minden elsötétül. Csak én maradok és a szorongás. 

Anya?És persze Apa.Kiabálnak... Mi mást is csinálnának. 

-Menjetek el...-suttogom halkan,de a szemeimet nem merem kinyitni. Semmi válasz. Valószínűleg nem hallanak. Hegyezni kezdem hát a fülemet,hátha kiértek valamit a körülöttem zajló vitából.
-Hogyan hagyhattad,hogy ez legyen?-anya hangját hallva nagyot dobban a szívem,és lélegzetemet is visszafojtva hallgatózom tovább.
-Talán nem történt volna meg,ha nem tűntök el "csak úgy" hónapokra,hogy még anyagiakkal sem segítetek minket az elköltözés után...Tudod te milyen érzés,mikor minden felelősség rád szakad?!Hogy is tudhatnád,sosem élted át,sosem érdekelt,és sosem...-egy csattanás szakítja félbe Kook elkeseredett szavait. Apa ütésének hangja visszhangzik még egy darabig a falak között.
-Hálátlan kölykök vagytok mindketten,amint elég idős lettél leléptetek és élitek a kis életeteket mintha nem is lennének szüleitek...
-Nincsenek.-még sosem hallottam ilyen komoran megszólalni a bátyámat.
-Hogy mersz ilyet mondani?! Abba bele sem gondolsz,mit érezhet egy anya,mikor ilyet hall?!
-Megcsaltad,a kurva életbe is,akkor miért akarod elhitetni,hogy téged rohadtul érdekelnek az érzései?!!
Csend. Nem az a megnyugtató,ami akkor vesz körbe,mikor egy téli délután hazaérsz az iskolából,vagy mikor éjjel felébredsz és tudod,hogy minden rendben körülötted. Ez az a csend,aminél kevés nyomasztóbb dolog létezik a világon,és nekem jelenleg egy sem jut eszembe.
-Az régen volt.-anya megköszörüli a torkát,talán,hogy leplezze a zavarát.
Hirtelen minden más lesz.Már nem veszi körbe rejtélyt sejtető köd azt a bizonyos estét,sok-sok évvel ezelőtt,a karácsonyi műsorral és a hídra menekült apámmal. Már tudom,hogy egy félrelépés okán viselkedett úgy.
-De nem változtat azon,ami történt.-a testvérem válasza közben összeszedem magam annyira,hogy a hang mellé képet is tudjak társítani,bár a szemhéjaim az ólom súlyával nehezednek a látásomat biztosító felületre.
Apa és anya rég látott arca egészen idegennek hat már. Mintha soha semmi közöm nem lett volna hozzájuk.
Utóbbi elgondolkozva pillant rám,majd kis idő elteltével ridegen szólal meg.
-Ne keressetek többet.
-Nincs szükség magukra.-az eddig csöndben figyelő TaeHyung váratlanul szólal meg,továbbra is határozottan fogva a testem mellett elfektetett egyik kezemet.
A két felnőtt szó nélkül indul meg az ajtó felé,ő pedig utánuk szól.
-Nem kell,hogy újra jelentkezzenek.Már vannak,akik törődnek velük.

Két nap után hagyhatom el a kórházat. Nem szabad fizikai megterhelésnek érnie,és nem bírok sokáig talpon maradni,mégis,boldogan lépek be Riniék házába,mert tudom,hogy itt nem érhet baj.
-Gyere,nem kéne lépcsőznöd.-a fiú egy mozdulattal emel a karjaiba majd indul meg az emelet felé,magára hagyva a mosolyogva utánunk pillantó bátyámékat.
Felérve a szobájába óvatosan helyez vissza saját súlyomra,majd az ablakához lépdel,és felsóhajt.
-Mi a baj?-kérdezem,és hátára simítom a kezemet.
Ő hosszan néz és nem felel,csak percek múlva.
-Apa egészen kis korunk óta egyedül nevelt minket. Anyára nem emlékszem. Még nagyon fiatalunk voltunk,mikor elváltak,és azóta sem láttuk őt. Mikor Rinie iskolás lett,apa új munkahelyet szerzett. Jól keresett,azóta élünk ilyen körülmények között;de a munkája nemsokára külföldre szólította. Kis idő elteltével átvette a cég vezetését,ahova került...de úgy látszik,ezzel egy időben lemondott a családfői kötelezettségeiről. Nem panaszkodtam. Tanultam,és próbáltam jó báty lenni. Egy darabig elégnek is tűnt ez így.-kipillant a hatalmas üvegfelületen,tekintete a távolba réved.-Sosem alakult ki apa és köztem az a bizonyos családi kötelék,mégis évek óta azt hangoztatja,hogy az utódjaként vegyem át a vállalkozást,amilyen gyorsan csak lehet. Egyetlen feltételt kötött hozzá:házasnak kell lennem.JiHyun...kedves volt és aranyos. Mikor Jimin bemutatta úgy gondoltam,hogy ideális választás lehetne. Még vágyott is külföldre,ahova én készültem. De nem vettem észre,mikor udvarlóból zsarnokká váltam. Tudni akartam mikor merre jár,kivel kerül kapcsolatba,mindent...csak azért,hogy senki ne vehesse el tőlem. Tudtam,hogy nem voltam igazán szerelmes. Csak az apának tett ígéretre tudtam gondolni,és amikor észbe kaptam,már olyat tettem,amire nincs mentség vagy elfogadható magyarázat.
A kirakós apró darabjai a helyére kerülnek,és egy furcsa megnyugvás érzete kerít a hatalmába.
-Már nem számít.-felelem végül,és arcára simítok. Látom,ahogy beleborzong érintésembe,majd derekamnál fogva húz közelebb magához,és lágyan megcsókol. Lehunyom a szemeimet és átadom magamat a pillanatnak. Nem hazudnak,amikor azt mondják,különleges érzés az első csók. Olyasvalami,aminek az emléke felejthetetlen és a legjobb,ha egy nagyon különleges emberrel élheted át.
A gyomromban pihenő pillangók heves szárnyalásba kezdenek,így összegezve mindent,ami most lezajlik bennem.

Már tudom azt is,mit jelentenek. Velem vannak,ha boldog vagyok,ha bánat ér,ha éppen szorongok valami miatt vagy önfeledten nevetek. És most,ahogy levegő hiányában szétválnak ajkaink és arcomat Tae mellkasába fúrom,már tudom,hogy megtaláltam a pillangót,akit az álmaimban kergettem. Lassan,és bár hidegebb szellőket hozva magával röppent az életembe,mindennél boldogabb vagyok,mert tudom,hogy maradni fog. Örökre.

23.fejezet.:Múlt,melyet felejtenél

/JungGi szemszög/
Minden izmomat megfeszítve nézek a szemeibe. Remegek,a levegő egyre lassabban áramlik be a tüdőmbe,tisztában vagyok vele,hogy már nem sokáig bírom. Az elhatározásom azonban változatlan:nem fogom hagyni,hogy TaeHyungnak még több bántódása essen. Érzem a fürkésző tekintetét a hátamon,amely szinte lyukat éget a bőrömbe,de nem mozdulok a helyemről.

Helyette a lányt figyelem,és ő engem. Egyikőnk sem szólal meg,szavak nélkül kommunikálunk. Bár ezelőtt még sohasem láttam,eleget hallottam a történetéről ahhoz,hogy gondolkodás nélkül beazonosítsam. JiHyun. Ő az,akinek a volt barátja lassacskán belépett az életembe,ő az,aki szenvedett miatta és ő az,aki most minden bizonnyal azért áll velem szemben,mert a bátyját védi a bosszú bűntudattal teli ösvényétől. Valószínűleg lezárást keres,és véleményem szerint pontosan ez az,amire Taenek is szüksége van.
"Köszönöm."-üzenem a tekintetemmel.Tudom,hogy érti. Egyedül nem tudtam volna megállítani DaeHyunt,ő pedig a lehető legalkalmasabb személy volt a közbeavatkozást illetően. Hálával tartozom neki. Az arcát vizslatva őszinte tisztelet ébred bennem. Annak ellenére van most itt,hogy újra látnia kell azt,aki bántotta,és annak ellenére,hogy némán és tüntetőleg,de szembe kell szállnia a testvére elvetemült akaratával.
A mentőautó zaja lassan elnyomja a gondolataimat,és karjaimat lassan leeresztve nézem végig,ahogy JiHyun hátrafordulva kézen fogja ledermedt bátyját. Épp olyan váratlanul ér véget,mint ahogy az egész rémálom kezdődött.
-Menjünk haza.-szól neki kedvesen,épp elég hangosan ahhoz,hogy én is érthessem. Rápillant a vörös kéznyommal bélyegzett nyakára,majd szemrebbenés nélkül kezdi húzni magával a helységen kívülre.
Minden olyan gyorsan történik. A következő pillanatban ugyanazt a gyengéd libbenést észlelem a haján,mint amivel érkezett,végül pedig kettesben maradunk.
A sziréna időközben észrevétlenül elhal,és a szakemberek szapora lépteinek hangja már a lépcső irányából érkezik.
-Remélem tudod,hogy nem érdekel mit tettél...Az érzéseimen nem változtat.-jelentem ki hirtelen felindulásból,megtörve a közénk telepedő feszült némaságot.
Nem,nem lettem más ember. Továbbra is félek az érzéseimről beszélni,a szívem szaporábban ver és az a goromba kis gondolat ott fészkel a tudatomban,hogy bármikor újra összezuhanhatok. Mindez csak annyiban változott,hogy tudom,megéri vállalnom a kockázatot.
Nem számít hányszor sérülök,mennyi könnyet ejtek,mert olyasvalakivel kötött össze a sors,akit nem szabad elengednem. Nem tudom mikor formálódott meg bennem ez a vélemény,vagy mikor apadt el a félelem,az érzet,hogy tartanom kell tőle. Egy biztos:már cseppet sem érdekel,hogy bármikor megbánhatom a döntést,miszerint kitartok mellette.
Könnyebb volt így kimondanom a gondolatmenetem aprócska foszlányát,mert tudom,hogy minden szó megakadna az ajkaim szabta határnál,amint a szemeibe néznék.
-Köszönöm.-nehézkesen talpra áll,aztán megérzem meleg érintését a derekamon,mire felsóhajtok.
-Elfáradtam.

-Tudom.-motyogja,majd lassan a karjaiba veszi sérülésekkel borított testemet. Talán felesleges,hiszen a mentősök másodperceken belül ránk találnak,de nincs erőm tiltakozni.
Meg akarom kérdezni,miért említette az apját és mi volt rá ilyen hatással,mikor épp fölényeskedett,de nem adódik rá alkalmam. Még halványan érzékelem,hogy átlépjük a küszöböt és feltűnik JungKook arca,majd minden elsötétedik.


/TaeHyung szemszög/
-Sürgős ellátásra lesz szüksége.-közlöm sietve az első szemből érkező mentőssel,majd átadom neki Giyát,akinek mellkasa már alig láthatóan emelkedik és süllyed vissza ütemtelen tempójában.

-Ahogy neked is.-pillant a mellém érkező Kook véres pólómra,majd a földszintre induló férfiak után kezd lökdösni,szorosan mellettem maradva.-A húgom miattad került ilyen állapotba,úgyhogy nagyon ajánlom,hogy kapd össze magad,és szépen viseld gondját míg rendbe nem jön.

-Sajnálom...-motyogom,mire megrázza a fejét.

-Tudom,hogy nem te tehetsz róla,egyikőnk sem tudta,hogy pont abban a szobában kellene keresnünk.

-Nem csak ezt,úgy...mindent.

Ismét tiltakozni kezd,én pedig arcomat a kezembe temetve indulok oda az időközben idelent összegyűlt csapathoz.
-Ezek után hogy fogok én így a szüleitek elé állni...-sóhajtom.
-Nem hiszem,hogy nagyon lenne rá szükség.-vágja rá halkan,és mintha valami olyasmit is hozzá tenne,hogy "már rég lemondtak rólunk".Utóbbiban nem vagyok teljesen biztos,mert NamJoonékhoz érve egyszerre ezer kérdéssel állítanak szembe.
-Mi történt veletek?!
-Miért nem segíthettünk,haver?
-Hol a fenében van az a rohadék? Én esküszöm egy életre elintézem.-ez persze Jimintől hangzott el.
-Igazán felpofozhattál volna,attól tuti magamhoz térek. Nem tudtam segíteni...-hajtja le fejét az időközben kijózanodott HoSeok.
-Miután kivittelek az erkélyre hányni,már nem voltál olyan borzasztó.-ütögeti hátba a mellette álldogáló Jin.
-Ne merd még egyszer rám hozni a szívbajt.-ölel át egy pillanatra tőle nagyon szokatlan módon Rinie,én pedig fáradt mosollyal kócolom össze a haját,hogy aztán fújtatva,Kookot maga után húzva vonuljon el egy "nem az én bátyám,az tuti" kijelentés kíséretében.
-Ki fogja bekísérni a hölgyet a kórházba?-lép hozzánk egy mentős,én pedig készségesen megindulok utána.
-Felejtsd el,hogy egyedül mész,te sem vagy a legjobb állapotban.-Nam mögöttünk felcsendülő hangjára hálásan felszusszanok. A kerten átvágva megpillantom a járműt,amivel érkeztek,végül felkerülünk a hátsó részbe az eszméletét vesztett Giyával és két orvossal együtt.
-Nem lesz baj?-pillantok vissza a házra indulásunk pillanatában,a mellettem elhelyezkedő srác azonban vállat von.
-YoonGinál van a kulcs,és HoSeok amilyen önérzetes lett,egymaga kitakarítja az egész kócerájt.
-Értem.-bólintok,majd tekintetem JungGira szegezem.-Azt viszont nem,hogy miért tartott ki mellettem.
-Sok mindent nem tudsz még róla.-feleli barátom az ablakon kibámulva.-Minden kérdésedre választ fogsz kapni,amint rendbe jön. Csak egyet ne felejts.-tekintetét rám szegezi,és komolyabb hangvételt felvéve folytatja.-Neked is mindent meg kell majd magyaráznod.