24.fejezet:Van,ami változik és van,ami örök [VÉGE]

Egy gép csipogása. Zavaró neonfény,ami bizonyos időközönként elhal majd újra felvillan. Nővérek és doktorok szigorú lépteinek visszhangja. Motyogásnak ható gyors egyeztetés az ellenőrzésről. És egy kéz...meleg érintésű, és megnyugtatóan ismerős. Néhány napon keresztül csak ezeket a tényezőket észlelem magam körül. Fáradt vagyok,és furcsán könnyűnek érzem magam. Minden olyan idegen,kivéve TaeHyungot. Tudom,hogy az ő ujjai fonódtak össze az enyéimmel. 

-Mi lesz,ha nem ébred fel?-az aggódó hangra felnyílnak a szemhéjaim,és sűrű pislogással próbálok hozzászokni a most már közvetlenül érzékelt rideg fényekhez. A hangforrásban Riniet ismerem fel,aki JungKookkal együtt a kórházi ágyam egyik oldalán helyezkedett el. Most rájuk pillantok,és halványan elmosolyodom. 

-Sziasztok.-idegen számomra a saját hangom csengése,amely ráadásul halk és erőtlen. 

-Giya!-barátnőm arcán hatalmas,megkönnyebbült vigyor jelenik meg,a bátyám azonban a szájához emelt mutatóujjal ösztönzi halkabb rivalgásra. Magyarázatképp fejével az ágy másik oldala felé biccent,én pedig nehézkesen a mutatott irányba fordítom a fejemet. A vállamra helyezett kötés alatt megbújó vágás okozta fájdalom miatt kell néhány másodperc,míg tisztán látom Taet,amint homlokát a takarón pihentetett szabad kezére hajtva szuszog.

-El sem mozdult innen,mióta behoztak,csak arra a pár órára,amíg stabilizálták az állapotát.-suttogja hálás hangon a bátyám. 

-Akkor ne ébresszük fel.-felelem hosszasan figyelve a kicsit kócos kobakot.

 -Hogy érzed magad?-Rin kérdésére lehunyom a szememet,de az ötödik után feladom a különösen fájó helyek számolását. 

-Már jobban.-felelem végül. Nem akarom feleslegesen növelni az aggódásuk mértékét. Elterelésre alkalmas témák után kutatva körbepillantok a fehérre festett,modern eszközökkel felszerelt kórteremben,és megakad a tekintetem az éjjeliszekrényen. Valaki telepakolta füzetekkel és édességgel,aminek az oka nem teljesen érthető számomra,ezért rákérdezek. 

-Ó,azok a leckéid. Rinie tőle szokatlan módon minden egyes nap szorgalmasan jegyzetelt számodra,hogy ne maradj le az anyaggal.

 -A többit pedig NamJoonék hozták,miután a doki a legutóbbi látogatásukkor elmondta,hogy vészesen alacsony lett a súlyod.-teszi hozzá a lány,én pedig magamban mondok köszönetet a fiúknak.

-Mikor engednek ki?-kérdezem ezután és megpróbálom feljebb tornázni magamat,de a bordáim vészes kínnal jelzik,hogy nincs ínyükre a dolog. Kook csendben figyel,majd megcsörrenő telefonjára pillant. Elkomolyodó arckifejezése megijeszt és már tudom,ki keresi,mikor füléhez emeli a készüléket. 

-Sokáig tartott,anya.-szól bele köszönés nélkül,majd feláll és gyors léptekkel kisétál a szobából.

 -A három napon keresztül,amit kómában töltöttél,folyamatosan próbálta őket rávenni,hogy meglátogassanak.-magyarázza Rin.

 -Nem kell.-fordítom el a fejemet,és megpillantom az időközben magához tért fiút,amint első,még álmos pillantásaival rámnéz.

-Nem érdekli őket.-egész gyorsan kitalálhatta a beszélgetés témáját,ugyanis ujjaival egy pillanatra megszorítja a kezem,jelezve,hogy nyugodjak meg. Furcsa. Nemrég még összerezzentem,ha bárki is hozzám ért,most pedig pont ez kell ahhoz egy bizonyos személytől,hogy ne essek pánikba.

Kook ugyanolyan gondterhelt arccal tér vissza,mint amilyennel indult. -Bejönnek.-közli halkan majd felsóhajtva leül eredeti helyére. 

-Jobb lenne,ha odakint várnátok meg őket,akkor biztosan nem tévednek el.-szólal meg először TaeHyung,komor hanghordozással. Pár pillanattal később újra elmosódik a kép. Halványan érzékelem a bátyámék távozó alakjának sziluettjeit,és a nevemet szólongató hang is eljut még a tudatomig. 

Aztán megint minden elsötétül. Csak én maradok és a szorongás. 

Anya?És persze Apa.Kiabálnak... Mi mást is csinálnának. 

-Menjetek el...-suttogom halkan,de a szemeimet nem merem kinyitni. Semmi válasz. Valószínűleg nem hallanak. Hegyezni kezdem hát a fülemet,hátha kiértek valamit a körülöttem zajló vitából.
-Hogyan hagyhattad,hogy ez legyen?-anya hangját hallva nagyot dobban a szívem,és lélegzetemet is visszafojtva hallgatózom tovább.
-Talán nem történt volna meg,ha nem tűntök el "csak úgy" hónapokra,hogy még anyagiakkal sem segítetek minket az elköltözés után...Tudod te milyen érzés,mikor minden felelősség rád szakad?!Hogy is tudhatnád,sosem élted át,sosem érdekelt,és sosem...-egy csattanás szakítja félbe Kook elkeseredett szavait. Apa ütésének hangja visszhangzik még egy darabig a falak között.
-Hálátlan kölykök vagytok mindketten,amint elég idős lettél leléptetek és élitek a kis életeteket mintha nem is lennének szüleitek...
-Nincsenek.-még sosem hallottam ilyen komoran megszólalni a bátyámat.
-Hogy mersz ilyet mondani?! Abba bele sem gondolsz,mit érezhet egy anya,mikor ilyet hall?!
-Megcsaltad,a kurva életbe is,akkor miért akarod elhitetni,hogy téged rohadtul érdekelnek az érzései?!!
Csend. Nem az a megnyugtató,ami akkor vesz körbe,mikor egy téli délután hazaérsz az iskolából,vagy mikor éjjel felébredsz és tudod,hogy minden rendben körülötted. Ez az a csend,aminél kevés nyomasztóbb dolog létezik a világon,és nekem jelenleg egy sem jut eszembe.
-Az régen volt.-anya megköszörüli a torkát,talán,hogy leplezze a zavarát.
Hirtelen minden más lesz.Már nem veszi körbe rejtélyt sejtető köd azt a bizonyos estét,sok-sok évvel ezelőtt,a karácsonyi műsorral és a hídra menekült apámmal. Már tudom,hogy egy félrelépés okán viselkedett úgy.
-De nem változtat azon,ami történt.-a testvérem válasza közben összeszedem magam annyira,hogy a hang mellé képet is tudjak társítani,bár a szemhéjaim az ólom súlyával nehezednek a látásomat biztosító felületre.
Apa és anya rég látott arca egészen idegennek hat már. Mintha soha semmi közöm nem lett volna hozzájuk.
Utóbbi elgondolkozva pillant rám,majd kis idő elteltével ridegen szólal meg.
-Ne keressetek többet.
-Nincs szükség magukra.-az eddig csöndben figyelő TaeHyung váratlanul szólal meg,továbbra is határozottan fogva a testem mellett elfektetett egyik kezemet.
A két felnőtt szó nélkül indul meg az ajtó felé,ő pedig utánuk szól.
-Nem kell,hogy újra jelentkezzenek.Már vannak,akik törődnek velük.

Két nap után hagyhatom el a kórházat. Nem szabad fizikai megterhelésnek érnie,és nem bírok sokáig talpon maradni,mégis,boldogan lépek be Riniék házába,mert tudom,hogy itt nem érhet baj.
-Gyere,nem kéne lépcsőznöd.-a fiú egy mozdulattal emel a karjaiba majd indul meg az emelet felé,magára hagyva a mosolyogva utánunk pillantó bátyámékat.
Felérve a szobájába óvatosan helyez vissza saját súlyomra,majd az ablakához lépdel,és felsóhajt.
-Mi a baj?-kérdezem,és hátára simítom a kezemet.
Ő hosszan néz és nem felel,csak percek múlva.
-Apa egészen kis korunk óta egyedül nevelt minket. Anyára nem emlékszem. Még nagyon fiatalunk voltunk,mikor elváltak,és azóta sem láttuk őt. Mikor Rinie iskolás lett,apa új munkahelyet szerzett. Jól keresett,azóta élünk ilyen körülmények között;de a munkája nemsokára külföldre szólította. Kis idő elteltével átvette a cég vezetését,ahova került...de úgy látszik,ezzel egy időben lemondott a családfői kötelezettségeiről. Nem panaszkodtam. Tanultam,és próbáltam jó báty lenni. Egy darabig elégnek is tűnt ez így.-kipillant a hatalmas üvegfelületen,tekintete a távolba réved.-Sosem alakult ki apa és köztem az a bizonyos családi kötelék,mégis évek óta azt hangoztatja,hogy az utódjaként vegyem át a vállalkozást,amilyen gyorsan csak lehet. Egyetlen feltételt kötött hozzá:házasnak kell lennem.JiHyun...kedves volt és aranyos. Mikor Jimin bemutatta úgy gondoltam,hogy ideális választás lehetne. Még vágyott is külföldre,ahova én készültem. De nem vettem észre,mikor udvarlóból zsarnokká váltam. Tudni akartam mikor merre jár,kivel kerül kapcsolatba,mindent...csak azért,hogy senki ne vehesse el tőlem. Tudtam,hogy nem voltam igazán szerelmes. Csak az apának tett ígéretre tudtam gondolni,és amikor észbe kaptam,már olyat tettem,amire nincs mentség vagy elfogadható magyarázat.
A kirakós apró darabjai a helyére kerülnek,és egy furcsa megnyugvás érzete kerít a hatalmába.
-Már nem számít.-felelem végül,és arcára simítok. Látom,ahogy beleborzong érintésembe,majd derekamnál fogva húz közelebb magához,és lágyan megcsókol. Lehunyom a szemeimet és átadom magamat a pillanatnak. Nem hazudnak,amikor azt mondják,különleges érzés az első csók. Olyasvalami,aminek az emléke felejthetetlen és a legjobb,ha egy nagyon különleges emberrel élheted át.
A gyomromban pihenő pillangók heves szárnyalásba kezdenek,így összegezve mindent,ami most lezajlik bennem.

Már tudom azt is,mit jelentenek. Velem vannak,ha boldog vagyok,ha bánat ér,ha éppen szorongok valami miatt vagy önfeledten nevetek. És most,ahogy levegő hiányában szétválnak ajkaink és arcomat Tae mellkasába fúrom,már tudom,hogy megtaláltam a pillangót,akit az álmaimban kergettem. Lassan,és bár hidegebb szellőket hozva magával röppent az életembe,mindennél boldogabb vagyok,mert tudom,hogy maradni fog. Örökre.

23.fejezet.:Múlt,melyet felejtenél

/JungGi szemszög/
Minden izmomat megfeszítve nézek a szemeibe. Remegek,a levegő egyre lassabban áramlik be a tüdőmbe,tisztában vagyok vele,hogy már nem sokáig bírom. Az elhatározásom azonban változatlan:nem fogom hagyni,hogy TaeHyungnak még több bántódása essen. Érzem a fürkésző tekintetét a hátamon,amely szinte lyukat éget a bőrömbe,de nem mozdulok a helyemről.

Helyette a lányt figyelem,és ő engem. Egyikőnk sem szólal meg,szavak nélkül kommunikálunk. Bár ezelőtt még sohasem láttam,eleget hallottam a történetéről ahhoz,hogy gondolkodás nélkül beazonosítsam. JiHyun. Ő az,akinek a volt barátja lassacskán belépett az életembe,ő az,aki szenvedett miatta és ő az,aki most minden bizonnyal azért áll velem szemben,mert a bátyját védi a bosszú bűntudattal teli ösvényétől. Valószínűleg lezárást keres,és véleményem szerint pontosan ez az,amire Taenek is szüksége van.
"Köszönöm."-üzenem a tekintetemmel.Tudom,hogy érti. Egyedül nem tudtam volna megállítani DaeHyunt,ő pedig a lehető legalkalmasabb személy volt a közbeavatkozást illetően. Hálával tartozom neki. Az arcát vizslatva őszinte tisztelet ébred bennem. Annak ellenére van most itt,hogy újra látnia kell azt,aki bántotta,és annak ellenére,hogy némán és tüntetőleg,de szembe kell szállnia a testvére elvetemült akaratával.
A mentőautó zaja lassan elnyomja a gondolataimat,és karjaimat lassan leeresztve nézem végig,ahogy JiHyun hátrafordulva kézen fogja ledermedt bátyját. Épp olyan váratlanul ér véget,mint ahogy az egész rémálom kezdődött.
-Menjünk haza.-szól neki kedvesen,épp elég hangosan ahhoz,hogy én is érthessem. Rápillant a vörös kéznyommal bélyegzett nyakára,majd szemrebbenés nélkül kezdi húzni magával a helységen kívülre.
Minden olyan gyorsan történik. A következő pillanatban ugyanazt a gyengéd libbenést észlelem a haján,mint amivel érkezett,végül pedig kettesben maradunk.
A sziréna időközben észrevétlenül elhal,és a szakemberek szapora lépteinek hangja már a lépcső irányából érkezik.
-Remélem tudod,hogy nem érdekel mit tettél...Az érzéseimen nem változtat.-jelentem ki hirtelen felindulásból,megtörve a közénk telepedő feszült némaságot.
Nem,nem lettem más ember. Továbbra is félek az érzéseimről beszélni,a szívem szaporábban ver és az a goromba kis gondolat ott fészkel a tudatomban,hogy bármikor újra összezuhanhatok. Mindez csak annyiban változott,hogy tudom,megéri vállalnom a kockázatot.
Nem számít hányszor sérülök,mennyi könnyet ejtek,mert olyasvalakivel kötött össze a sors,akit nem szabad elengednem. Nem tudom mikor formálódott meg bennem ez a vélemény,vagy mikor apadt el a félelem,az érzet,hogy tartanom kell tőle. Egy biztos:már cseppet sem érdekel,hogy bármikor megbánhatom a döntést,miszerint kitartok mellette.
Könnyebb volt így kimondanom a gondolatmenetem aprócska foszlányát,mert tudom,hogy minden szó megakadna az ajkaim szabta határnál,amint a szemeibe néznék.
-Köszönöm.-nehézkesen talpra áll,aztán megérzem meleg érintését a derekamon,mire felsóhajtok.
-Elfáradtam.

-Tudom.-motyogja,majd lassan a karjaiba veszi sérülésekkel borított testemet. Talán felesleges,hiszen a mentősök másodperceken belül ránk találnak,de nincs erőm tiltakozni.
Meg akarom kérdezni,miért említette az apját és mi volt rá ilyen hatással,mikor épp fölényeskedett,de nem adódik rá alkalmam. Még halványan érzékelem,hogy átlépjük a küszöböt és feltűnik JungKook arca,majd minden elsötétedik.


/TaeHyung szemszög/
-Sürgős ellátásra lesz szüksége.-közlöm sietve az első szemből érkező mentőssel,majd átadom neki Giyát,akinek mellkasa már alig láthatóan emelkedik és süllyed vissza ütemtelen tempójában.

-Ahogy neked is.-pillant a mellém érkező Kook véres pólómra,majd a földszintre induló férfiak után kezd lökdösni,szorosan mellettem maradva.-A húgom miattad került ilyen állapotba,úgyhogy nagyon ajánlom,hogy kapd össze magad,és szépen viseld gondját míg rendbe nem jön.

-Sajnálom...-motyogom,mire megrázza a fejét.

-Tudom,hogy nem te tehetsz róla,egyikőnk sem tudta,hogy pont abban a szobában kellene keresnünk.

-Nem csak ezt,úgy...mindent.

Ismét tiltakozni kezd,én pedig arcomat a kezembe temetve indulok oda az időközben idelent összegyűlt csapathoz.
-Ezek után hogy fogok én így a szüleitek elé állni...-sóhajtom.
-Nem hiszem,hogy nagyon lenne rá szükség.-vágja rá halkan,és mintha valami olyasmit is hozzá tenne,hogy "már rég lemondtak rólunk".Utóbbiban nem vagyok teljesen biztos,mert NamJoonékhoz érve egyszerre ezer kérdéssel állítanak szembe.
-Mi történt veletek?!
-Miért nem segíthettünk,haver?
-Hol a fenében van az a rohadék? Én esküszöm egy életre elintézem.-ez persze Jimintől hangzott el.
-Igazán felpofozhattál volna,attól tuti magamhoz térek. Nem tudtam segíteni...-hajtja le fejét az időközben kijózanodott HoSeok.
-Miután kivittelek az erkélyre hányni,már nem voltál olyan borzasztó.-ütögeti hátba a mellette álldogáló Jin.
-Ne merd még egyszer rám hozni a szívbajt.-ölel át egy pillanatra tőle nagyon szokatlan módon Rinie,én pedig fáradt mosollyal kócolom össze a haját,hogy aztán fújtatva,Kookot maga után húzva vonuljon el egy "nem az én bátyám,az tuti" kijelentés kíséretében.
-Ki fogja bekísérni a hölgyet a kórházba?-lép hozzánk egy mentős,én pedig készségesen megindulok utána.
-Felejtsd el,hogy egyedül mész,te sem vagy a legjobb állapotban.-Nam mögöttünk felcsendülő hangjára hálásan felszusszanok. A kerten átvágva megpillantom a járműt,amivel érkeztek,végül felkerülünk a hátsó részbe az eszméletét vesztett Giyával és két orvossal együtt.
-Nem lesz baj?-pillantok vissza a házra indulásunk pillanatában,a mellettem elhelyezkedő srác azonban vállat von.
-YoonGinál van a kulcs,és HoSeok amilyen önérzetes lett,egymaga kitakarítja az egész kócerájt.
-Értem.-bólintok,majd tekintetem JungGira szegezem.-Azt viszont nem,hogy miért tartott ki mellettem.
-Sok mindent nem tudsz még róla.-feleli barátom az ablakon kibámulva.-Minden kérdésedre választ fogsz kapni,amint rendbe jön. Csak egyet ne felejts.-tekintetét rám szegezi,és komolyabb hangvételt felvéve folytatja.-Neked is mindent meg kell majd magyaráznod.

22.fejezet.:Démonok

/TaeHyung szemszög/
-Nem...nem érdekel miért.-nyöszörgi egyre halványodó vigyorral DaeHyun.
-Tudom.-vágom rá.
-Akkor is bántottad...bármi okod volt rá...bántottad...
-Tudom!-kiáltom bekönnyesedett szemmel. A francba,be fogok szédülni a vérveszteségtől. 
Mintha csak megjósoltam volna a következő másodpercet,mikor is a fejembe éles fájdalom hasít,én pedig néhány lépést hátratántorodva engedem levegőhöz jutni azt,akit legszívesebben megfojtanék. Nem vagyok képes visszafizetni neki JungGi szenvedését.
"Felesleges vagy."
-Tudom,apa!-hangosan zokogva felelek a fejemben ismét elhangzó szavakra.
DaeHyun egyik kezével a falnak támaszkodva tartja egyensúlyban magát,és felcsillanó szemeivel vizslat,miközben térdeimre zuhanva eltakarom könnyáztatta arcomat.
-Nocsak,nocsak. Úgy látszik,még egy magadfajta suhancnak is meg kell küzdenie a maga démonaival.
-Nem tudsz rólam semmit.-jelentem ki halkan,majd megtörlöm a szemeimet.
-Éppen eleget ahhoz,hogy legyen okom megölni.-feleli vállvonogatva.
Lassú,de biztos léptekkel sétál a földön heverő fegyveréhez,hogy végül a késsel a kezében álljon meg pár lépéssel előttem.Megforgatja kezében az eszközt,aztán nyelét megmarkolva pillant le rám megvetően.-Utolsó kívánság?

/JungGi szemszög/
Az emeletre érő lépések szapora dübörgése ránt vissza ismét a tudatomhoz. Az enyhén elmosódott kép látványa még annak a kevés levegőnek a tüdőmbe juttatását is megnehezíti,ami a sebeimmel együtt egyébként sikerülhetne.
Néhány pillanat telt el,mégis fordult a kocka. Tae veszélyben van. Tennem kell valamit. Körbepillantok magam körül,ám a saját véremből keletkező és sötétlő felületén tükröződő tócsán kívül nem látok mást,semmi segítséget,eszközt,vagy bármit,aminek hasznát vehetném.
Nem törődve hát a minden porcikámat kínzó szúró érzéssel,kínkeserves lassúsággal ülő pozícióba tornázom magam,hogy megpróbálva összeszedni magamat,ugrásra készen figyeljem a dolgok további kimenetelét.


/TaeHyung szemszög/
-Őt engedd el.-biccentek fejemmel a JungGit sejtető terület felé fejemmel. Irónikus,hogy alig egy perccel ezelőtt már a győzelem édes ízét érezhettem ajkaimon,most pedig pár pillanat alatt bele kell törődnöm a halálba. De jobb lesz ez így.
DaeHyun megkapja amit akar,JiHyunnak nem kell többé a tudattal élnie,hogy létezem;a srácoknak nem kell elviselnie a hülyeségeimet,a húgomra viszont vigyáznak majd,ebben biztos vagyok. Apa és anya nem csalódna többet. 
És Giya...neki ott van a bátyja,és előbb-utóbb majdcsak észreveszi,hogy mindenki,aki megismeri,kötődik hozzá és óvja,mert olyan könnyen szerethető,akármennyire is nem hiszi el magáról...Talán sikerül majd elfogadnia magát.
Visszagondolok az első találkozásunkra,és újabb könnyek szöknek a szemembe,de nem a fizikai értelemben vett fájdalom okán. Pontosan olyan kis történet volt ez,amit nagyszülőkként az unokáknak szokás mesélni. Vidám,enyhén humoros,és kiszámíthatatlan,mint a végzetünkre kiható találkozások nagy többsége.
Ezek szerint nekünk nem ez lett megírva. Akkor mit is kívánhatnék neki...? Talán azt,hogy találjon valakit,aki mellett boldog önmaga lehet,és soha nem éri szenvedés. És mindenképp el kell felejtenie ezt az egészet,hogy mindez megtörténhessen. El kell felejtenie engem,neki is,mint mindenkinek,akinek valaha köze volt hozzám. Hiszen mindenkinek csak rossz emlékekkel gazdagítom a tudatát. Ez vagyok én,és ezért lesz a legjobb,ha most egyszer és mindenkorra eltűnök mindegyikőjük életéből.
-Legyen.-bólint nagy kegyesen a fölöttem magasodó fiú.-Nem fog több bántódása esni,ha veled végeztem.-ígéri,miközben ajkai újabb széles,őrült mosolyt formálnak,és kést tartó kezét a magasba lendíti.

Az ajtón berontó alakkal együtt még egy szakítja meg bosszúja beteljesülésében. Ledöbbenve észlelem egy szőke,és egy barna hajú sziluett villámgyors libbenését. Előbbi,bár alig áll a lábán,karjait szélesre tárva áll meg előttem,nekem háttal;utóbbi pont ugyanígy,az ellentétes irányban cselekszik.
Meglepettségemben egy hang sem hagyja el a torkomat,csak meredten bámulom az előttem álló JungGi sebekkel borított testét,és a vele farkasszemet néző JiHyunt.
Sokszor eszembe jutott már,hogy milyen is lesz,ha egyszer újra látom,de végül mindig elhessegettem a szituációs ötleteimet. Bocsánatot úgysem érdemel az,amit tettem...
De egy biztos,ilyen abszurd viszontlátásra nem számítottam,és most végképp nem tudom mit is kéne tennem. Az utolsó pillanatban,de hajszálpontosan egyszerre érkező lányok válla felett átsikló tekintetem DaeHyunra téved. Keze a lesújtást megelőző ezredmásodpercben akadt meg a levegőben,húgát így nem sértve,de a célpontját sem. Földbe gyökerezett lábai és tekintete a sajátommal megegyező megütközést tükröznek,enyhén elnyílt ajkakkal bámulja a védelmére kelő lányt,akinek minden szenvedését megbosszulni jött ma ide.
Pár,óráknak tűnő másodperc után mindannyian meghalljuk a közeledő mentőautó jellegzetes szirénázásának hangját,ezzel egyidőben pedig a kezéből egyszerűen kizuhanó éles fém hol az én,hol a JungGi vérével borított padlón való koppanását.

21.fejezet:Múlt;hangok a fejben

/Jimin szemszög/
Nem egyszer beszéltünk a srácokkal arról,ami TaeHyung és JiHyun között történt. Mint a legjobb barátai,mindig kiálltunk mellette,mi több,ígéretet is tettünk egymásnak:ameddig Tae idegzete és lelki állapota újra a régi nem lesz,mindenképp elkerüljük,hogy újra találkozzanak.
-Mit műveltél?-szegezem az első kérdésemet NamJoonnak,amint megtorpan előttünk a kérdéses személy kíséretében.
-Azért jött,mert haza szeretné vinni a bátyját.-feleli gondterhelten,én azonban gúnyos mosolyra húzom ajkamat.
-Azt hiszem,ezzel már nagyon elkéstél.-kijelentésem közben  fejemet a lány felé fordítom,és hangomból is lassanként elpárolog a meglepettséggel érkező düh.
Sokáig őt okoltam azért,mert a barátom megváltozott. Valahogy így küszöböltem ki a bűntudat fojtogató érzését a lelkemből. Ugyanis én voltam az,aki révén megismerhették,megszerethették egymást...egyúttal az én saram az is,ami később történt. Sosem kellett volna bemutatnom őket egymásnak.
-Miért,mi történt?-szakít ki gondolataimból JungKook hangja,egy pillanatra el is rugaszkodtam az instabil jelen talajáról.
-DaeHyun egész idő alatt odafent volt,bent,a zárt szobában.-mindannyiuk arcán látom az elhűlést és megütközést,majd az ezeket követő félelmet a további mondanivalómmal kapcsolatban.-Tae és ő...semmiképp sem lesz jó vége. Jin pedig nem lehet a segítségére,ugyanis HoSeok tényleg magán kívül van.-hadarom idegesen.
-És JungGi?-kérdez közbe MinRin,én pedig lehajtott fejjel,az ő és párja tekintetét kerülve válaszolok.
-Mindvégig azzal a barommal volt.Nem láttam teljesen jól,de aggasztó az állapota,eléggé...elintézte.
-Azonnal hívnunk kell a rendőrséget!-jelenti ki Kook.
-Nem!Nem hagyom,hogy börtönbe kerüljön!Nekem szükségem van rá!-az általam még általánosból ismert JiHyun szinte felsikolt,hisztérikus megnyilvánulására pedig a legtöbb partizó felkapja a fejét.
Nam YoonGi felé biccent,aki egy pillanat alatt a zenét bömböltető hangfalak irányába illan,hogy kikapcsolja azokat.
-Sajnálom emberek,a bulinak mára vége.-emeli fel hangját ezután a ház tulajdonosa.
A társaság felől jó néhány "ne mááár",illetve "ne csináld haver" érkezik,ő azonban ezeket ignorálva megindul a bejárati ajtó felé,hogy azt szélesre tárva kitessékelje a jelenlevőket. Van,aki az alkohol hatására felettébb nemtörődöm és vidám módon,vagy éppen morgolódva és nehézkesen hagyja el a területet,de végül magunk maradunk a bulizók által felhalmozott sojus-üvegekkel és különböző ételekhez tartozó maradványokkal körülvéve.
-Nem hívhatod a rendőröket!!-ismétli meg hasonló hangsúllyal magát halálra rémült fejjel a lány.
-Befognád végre?!-ripakodik rá tőle szokatlan módon YoonGi.-Nekünk sem hiányzik egy helyszínelés meg a felhajtás,a szondáztatásokról nem is beszélve...-magyarázza kicsit nyugodtabban.
-Akkor mit fogunk csinálni?-Rinie aggódva pillant az emelet irányába.
-Először is józanra kéne pofoznom HoSeokot...de annak a kettőnek a harcába nem avatkozhatunk bele közvetlenül.-sóhajt fel Nam.
Nyílt titok,tudtuk DaeHyunról már két évvel ezelőtt is,hogy ölne a húgáért. Ezek szerint jól sejtettem,hogy Tae és a magunkban vezetőnek választott,most pedig a nappalijában körbetekintő srác között köttetett egy megállapodás szerűség,hasonló eshetőségekre.Nem volt kérdés,hogy egyszer bosszút akar majd állni a JiHyunt ért dolgok miatt,és Tae a lelkére kötötte,hogy hagyja kettőjükre a dolgot.
-Nem fogom tétlenül várni,míg a húgom odafent van azzal a...-motyogja JungKook,barátnője azonban csitítani kezdi.
-Hidd el,a bátyám mindent meg fog tenni,hogy kihozza onnan.
-Ebben biztos lehetsz.-biccentek,majd a takarításba kezdő YoonGi után indulok a konyhába,és nagyjából ott,ahol felettünk az érintett szobát sejtem,felpillantok a plafonra.
Hajrá,haver...


/TaeHyung szemszög/
Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még HoSeok faszságait hallgatom,a másikban már moccanni sem tudok és csak JungGit figyelem.Elkéstem,már megsérült...
Aztán,a sakkba szorításommal végleg úgy tűnik,kudarcot vallok azzal kapcsolatban,hogy tegyek valamit,ám a történtek ellenére is ő az,aki könnyít a dolgomon,a gyors kiszabadulásával DaeHyun karjai közül.
Mozdulj.
"Hasztalan vagy!"-kiáltja egy hang a fejemben. Irónikus,milyen rég is hallottam már ezt...
A kulccsal a kezemben rontok neki. Próbálom kifordítani a kést tartó csuklójából a tárgyat,de nem járok sikerrel.
-Esküszöm,az a ribanc is ügyesebb volt nálad.-kacag fel az ellenfelem.
"Gyenge vagy." Miért hallom megint az ő hangját?
-Ne merd szidni,vagy kitépem a nyelvedet.-sziszegem,és újabb csapást indítok. Ezúttal nem vonulok vissza,miután vágást ejt az oldalamon sem. Kihasználom a pillanatnyi győzelmi öröméből fakadó figyelmetlenségét és egy rúgással eltávolítom a közeléből a fém fegyvert.
"Ostoba vagy." Nem akarok újra erre gondolni...


/NamJoon szemszög/
Alig egy perc elteltével JiHyun felpattan a kanapéről,ahol eddig idegesen kalimpált a lábával,és szó nélkül az emelet felé iramodik.
-Várj már,nem mehetsz oda!-indulok meg utána,ő azonban süketet tettetve lép egyik fokról a másikra,ütemes tempóban.
-Figyelsz te rám?
-Sajnálom,de nem hagyhatom,hogy DaeHyun olyat tegyen,amit később megbánna,oké?!-rivall rám,majd ismét sarkon fordulva faképnél hagy.
Néhány másodperc agyalás után visszaindulok az emeletre. Nem szükséges utána mennem,őt egyikőjük sem bántaná. A mentőket azonban muszáj lesz valakinek hívnia,mert lehet,aki igényel ellátást...


/TaeHyung szemszög/
-Nem mintha ezzel bármit is elértél volna.-tekintete megvetést és győzelmi nyugalmat tükröz,amivel csak még jobban felhergel.-A szeretett kis lotyód már a végét járja.-pillant DaeHyun JungGi irányába.
-Fogd már be!-a lábamtól nem messze földet érő késsel a kezemben indulok meg felé. Nem fogom megölni,arra nem lennék képes. De nem fogom megtorlás nélkül hagyni,amit az elmúlt órákban tett.
Megteszem a köztünk lévő pár lépésnyi távolságot,és kezemmel torkára szorítva lököm a falhoz.
-Milliószor megbántam,hogy bántottam JiHyunt,érted?Megértem,hogy dühös vagy rám és a halálomat akarod.Hallottam róla,hogy neki is kell még gyógyszereket szednie.De tudod mit?-látom,hogy a vér kifut az arcából,amint erősítek a szorításon.-Rohadtul nem vagy tisztában a dolgok hátterével az én szemszögemből. Nem tudod,miért tettem,amit,de egyben biztos lehetsz...meg fogsz fizetni,amiért kezet mertél emelni JungGira.

/JungGi szemszög/
"Ébredj,még nem aludhatsz."-mintha Nagyi szólítana...Egyáltalán lehetséges ez?
Nehézkesen nyitom fel újra szemhéjamat.Az eszméletemet ablakra néző pozícióban vesztettem el,így az első,amit megpillantok,a sötét,néhol még esőcseppekkel tarkított felület. Egy pillanat töredékére,mintha csak a szemeim játéka lenne,ismét észlelem az apró szárnyak rebbenését az üveg túloldaláról.Képzelődnék...?
Lassan elfordítom a fejemet abba az irányba,ahonnan Tae hangját hallom. Látom,hogy pólója egyik oldalát vér színezte vörösre,keze pedig támadóm torka köré fonódott.
Utolérte a múltja.

20.fejezet.:Éjfél

/JungGi szemszög/
Gyermeteg gondolat volt,hogy megúszhatom ennyivel.
Mégis,csak most tudatosodik bennem,hogy egy szempillantás alatt véget vethetne az életemnek azzal a késsel,ha akarná. De biztos nem így fog cselekedni...Jobban szeretné,ha sokáig szenvednék még.

Idegesen meredek a fegyverre,melyet lassan fordít felém. A tekintetét felesleges keresnem,az idő múlásával az a csekély fény is túlságosan elhalványult ahhoz,hogy jól lássam,ráadásul pont olyan szögben szűrődik be az ablakon,hogy testének csak azon részét teszi kivehetővé,amellyel az éles fémet szorongatja.
Már éjfél körül járhat az idő...és mégsem vagyok biztos benne,hogy megérem a holnapot.

A közénk telepedett csendben a zár kattanása valóságos ágyúdörgésnek tűnik,a következő néhány másodpercben pedig összemosódik minden:egyszerre realizálom a kiutat jelentő ajtó nyitódását,odapillantva Jint,Jimint és a furcsa pózban beléjük kapaszkodó HoSeokot,valamint jut el a tudatomig a küszöböt átlépő,majd kezében a kulccsal ledermedő személy kiléte,akiben eddig megmentőt reméltem,most azonban a féltés érzete kerít hatalmába.



/NamJoon szemszög/
-Neked legalább annyira nem kéne itt lenned,mint neki...-sóhajtok az elmúlt órában már vagy ezredjére.
-Tehát tényleg ide jött. Nem voltam biztos benne,hogy a barátja,akit kérdeztem,hazudik e. Pontosabban,nem akartam hinni a füleimnek...-egyik lábáról a másikra helyezi súlyát beszéd közben,és teljességgel ignorálja előbbi mondatom rá vonatkozó részét.
-Nem vagy olyan állapotban,hogy itt maradhass...Ő is itt van...-magyarázkodom kínosan. Jézusom,nem jellemző rám,de fogalmam sincs,mitévő legyek ezzel a lánnyal.
-TaeHyung?-hangja megremeg,akármennyire is próbálkozik a szó közömbösként tetszelgő kiejtésével. Enyhén bólintok,mire átlátszó módon vállat von.
-JiHyun.-szólítom meg,és közben végigpillantok piros szövetkabáttal fedett testén. Mintha küllemre nem is változott volna,mióta utoljára láttam. A történtek ismeretében azonban pontosan tisztában vagyok vele,hogy nem teljesen őszinte ez a vidám viselet,a szavai tartalma és az a nemtörődöm nézés,amelyet az előbb említett jelenlétéhez fűz. Mindez csak látszat.-Menj haza.
-Kérlek.-felel rövid hallgatás után.-Haza kell vinnem a bátyámat.-rég okozott már valami ekkora fejtörést,mint ez az egész rémálomba hajló mai este.-Aki valójában beleőrült ebbe az egészbe,nem én vagyok. DaeHyun az,aki végignézte ahogy a húga eltávolodik tőle,majd megsérül és a hullámvölgyben csak nehezen indul meg újra az emelkedőn...-vontatottan beszél és nem néz a szemembe,egy pontot fikszíroz a hátam mögött,valahol a kert sötétjében.-Tudom,hogy bosszúvágyból jött és én nem akarom,hogy veszélybe sodorja magát.-kezét a felkaromra helyezi és megismétli magát.-Kérlek.
-Nem tágítasz,ugye?-forgatom a szememet zavartan és lágyan lesöpröm a kezét. Talán nem jól cselekszem,ha engedek neki,de mindig is túl jól értett az emberekre való hatáshoz.
-Köszönöm.-csillannak fel szemei,tudja,hogy nyert ügye van. Elállok az útjából,hogy magam elé engedjem,ő azonban egy pillanatig hezitál,és tovább toporog a kertkapu túloldalán.
-Ne aggódj,nem fog bajod esni.-biztatom komolyan,mire egy hálás pillantás kíséretében elindul mellettem a bejárati ajtó felé.-Már csak egy probléma van...-folytatom gondterhelten.-A helyzet az,hogy fogalmam sincs,a házamon belül pontosan merre van a bátyád.


/JungGi szemszög/
-Az az izé majdnem olyan szúrós,mint a csávó tekintete...-HoSeok DaeHyunra való esetlen mutogatása töri meg a csendet és rángat vissza a végletekig bonyolódott jelenbe mindannyiunkat.
TaeHyung hitetlenül pillant végig összevert testemen,a felköhögött vérből adódó apró tócsákon,majd az ülésből talpra ugró támadómon. Pislog egyet,hogy megbizonyosodjon róla,nem csak a képzelete szórakozik vele,majd ütésre emeli a kezét.
DaeHyun azonnal felránt a földről,és kését nyakamhoz szorítva megállásra készteti őt.
-Pont a fináléra jöttél,nem is rossz időzítés,TaeTae.-a hátulról fölém magasodó alak és a fémes érzés a bőrömön elég ahhoz,hogy az állapotom okán szakadozott légzésem is elálljon.


/Jimin szemszög/
-Basszameg.-kiáltásnak induló heves reakcióm ajkaimhoz érve már csak suttogó szitkozódás. A többiekkel egyetemben-részeg barátunkat kivéve-rögtön összerakom a történtek képét,és tehetetlenül figyelem az eddig keresetteket.A folyosóról beszűrődő fények valamelyest átláthatóvá teszik az alakjukat odabent és egy kis részt a helységből,csak Tae árnyéka töri meg az összképet.
Szólnom kell a többieknek.-villan át az agyamon,majd HoSeok kezét lefejtve a vállamról Jinre hagyom a srácot.
-Fogd,és segíts neki,ha kell.-hadarom neki az ajtót kinyitó társunk irányába bökve,majd rohanni kezdek a lépcsőhöz.
A lehető legkisebb feltűnést keltve szlalomozom át a zavartalanul,mit sem sejtve bulizókon,hogy elérjek YoonGiékhoz.
-Nam merre van?-kérdezem tőle zihálva,de választ nem kapok,így követem kikerekedett tekintetének irányát,hogy végül újabb cifra káromkodással realizáljam,kinek a kíséretében is közeledik felénk a ház tulajdonosa.


/JungGi szemszög/
TaeHyung esetlenül szorongatja a késsel szemben használhatatlannak minősülő kulcsot,látom rajta,hogy kétségbeesése a tetőfokára hág. Nem tudná megakadályozni,hogy elvágja a torkomat. Nem tehet semmit.
Nekem azonban támad egy ötletem. Kook még kiskorunkban ellátott néhány önvédelmi tanáccsal,ezek közül rémlik fel egy,és szinte gondolkodás nélkül cselekszem. 
Egyik lábamat hátralendítve DaeHyun jobbját célzom meg,s az alkalmat kihasználva eliramodom a kést tartó keze alatt. Számoltam ezzel is.-nyugtázom magamban,amint megérzem a vállamnál keletkező  mély vágást.
Két további lépés után hátam a szoba falához ütközik,én pedig nagyjából kettőjük között félúton rogyok a földre.

Homályos tekintetem kitisztul,amint az ajtó felé pillantok,és nem sokkal Tae sziluettje mellett,a folyosó falán elhelyezett órára nézek. Éjfélt üt.
Remélem,segítettem valamennyit.

19.fejezet.:Váratlan vendég

/TaeHyung szemszög/
-Nem veszi fel.-rázza meg a fejét Rin miután csalódottan megszakítja a hívást,Kook pedig átkarolja derekánál,látom,hogy minden izmában feszült az idegességtől.
-A picsába már.-szitkozódom hajamba túrva és szememmel a sötét háttérbe burkolózott épületet kezdem kémlelni. Az eső elállta ellenére is csak kevesen tartózkodnak rajtunk kívül a kertben,mégis fullasztónak érzem a légkört.-Akkor is,valahol odabent kell lenniük...
-Attól még,hogy ezt ismételgeted,kurvára nem fognak maguktól felbukkanni.-vágja rá JungGi bátyja,én viszont nem felelek,mert tudom,hogy jogosan dühös. Ha nem sodortam volna veszélybe a húgát...Ha nem lennék...
-Nem mintha a te hozzáállásod sokkal célravezetőbb lenne.-zárja le a vitát NamJoon rutinosan.-Nézzünk körbe a földszinten még egyszer,ott sokkal könnyebben szem elől téveszthettük őket.
-Jinék is láthattak valamit azóta.-veti fel YoonGi,ő pedig egyetértőn biccent.
-Őket is megkérdezzük.

/Jin szemszög/

-Mikor jönnek már,hyung~?-valószínűleg nem túl kedves stílusban válaszolnék HoSeok kérdésére,így inkább csak halkan morgok valamit,majd tovább fürkészem az előttünk táncoló,iszogató,nevetgélő meghívottakat. A zene bőven elég hangosan szól ahhoz,hogy úgy tűnjön,teljes mértékben ignorálom ittas barátomat.
Felsóhajtok,mikor meglátom Nam szőke haját kibukkanni a terasz bejáratánál álldogálók fölött. Pillanatnyi megkönnyebbülésem azonnal alábbhagy,ahogy megpillantom a közeledő társaimat. Sem DaeHyun,sem a lány nincs velük.
-Nem láttátok valamelyikőjüket?-kérdezi YoonGi elsőként,én pedig kénytelen vagyok nemleges válasszal reagálni.
-Hyung,nagyon álmos vagyok.-jelenti be a dülöngélve feltápászkodó,és nagyokat ásító srác.
-Nem dőlhetne le a szobádban?-nézek a ház tulajdonosára,aki áldását adja az ötletre.
-Akkor kéne a kulcs is,nem? Az előbb realizáltuk,hogy bezártad.-szól közbe a hátát a falnak támasztó TaeHyung.
-Ühm...-üres zsebét kitapintva csettint egyet.-Biztos a konyhában hagytam mikor a piákat pakoltam ki a pultra.
-Én nem láttam ott...-kotyog közbe az említettek környékén nyilván többször is megforduló HoSeok,és sajnos mind tudjuk,hogy részegen is jó látása,valamint megbízható észlelőképessége van.
-Ez furcsa.-ráncolja szemöldökét megütközve NamJoon,valóban,nem jellemző rá a szétszórtság,és a dolgok véletlenszerű elhagyása.-Mindegy.-legyint,majd elsétál a nappalihoz tartozó beépített szekrényekhez,hogy az egyiket szélesre tárva,majd egy pillanatra látszó széffel babrálva visszatérjen a hasznos kis fémtárggyal.-Itt a pótkulcs,csak figyeljetek rá,hogy ez ne tűnhessen el.
-Felkísérem,aztán hozom is vissza.-ígérem,ám elbizonytalanodom,amint a lépcsőre,majd a lábán is alig álló fiúra nézek. Nem vagyok rossz kondiban,de...
-Megyek én is.-ajánlkozik Jimin,mire hálásan rámosolygok. Az ő izmaival lényegesen könnyebb lesz eljuttatni addig az ágyig a magát előszeretettel cipeltető érintettet.
-Ha kettőtökön támaszkodik kell valaki,aki az ajtót nyitja.-motyogja TaeHyung.-Két perc és itt is vagyunk,kereshetünk tovább.-az első fokra fellépve sürgetőn visszatekint ránk.-Jöttök már?!

/JungGi szemszög/
Minden egyes alkalommal csalódnom kell,mikor azt hiszem,a következő lesz az utolsó ütése. Úgy látszik,addig akar ütni,amíg még van erőm megmozdulni,összehúzni magam,esetleg az arcom elé emelni a karjaimat.
-Már nincs sok időm,nyilván a keresésedre indultak. Milyen kár,hogy túl későn érkeznek majd.-töri meg a halk nyöszörgésemtől eltekintve néma csendet DaeHyun. Egy pillanattal később levágódik mellém törökülésbe,és izgatott mesélésbe kezd.-JiHyun körülbelül ennyi sérülést szerzett,amennyi most rajtad van. Azonban,arra gondoltam...-elvigyorodik,ahogy tekintetem a kevéske fényben is megcsillanó tárgyra ugrik. Kés.-...hogy játszhatnánk még egy kicsit. Tudod,nekem azt tanították,hogy a kölcsönt visszafizetni ráadással a legtisztességesebb.

/NamJoon szemszög/
Nyugtázva nézem végig ahogy azok hárman eltűnnek a lépcsőfordulóban,majd visszafordulok a velem maradtak felé.
-Most mit csináljunk,amíg vissza nem érnek?-kérdezi YoonGi,azonban válaszomat elnyomja egy felénk ordító srác.
-Hé,haver,csöngettek!
-A francba.-vendéglátói kötelességeimről,meg úgy általánosan a körülöttünk zajló partiról egészen elterelődött a figyelmem,a mi esténk kezd más irányt venni.-Illene nekem ajtót nyitni,igaz?-teszem fel a költői kérdést.-Egy perc és jövök.-a szobán áthaladva végigtekintek a jelenlevőkön,de hirtelen egyik invitált hiányát sem vélem felfedezni. Plusz,előre senki sem szólt,hogy lesz,aki késve ér ide.
Sietősen kapom magamra a kabátomat,hogy az ajtó kirongyolva ellépdeljek a kertkapuig. Még közeledve sem hallom az érkezőket,ami pedig szokatlan,a társaságainkra nem igazán jellemző a szótlanság...
Elérve a kaput sietősen kinyitom azt,majd végigpillantok a jövevényen. Meglepettségemben tágra nyílt szemekkel buggyan ki belőlem a gyermeteg,és nem túl udvarias kérdés.
-Te meg...mit keresel itt?

/TaeHyung szemszög/
-Gyerünk,már csak néhány lépés.-biztatja a legidősebb részben magát,részben pedig a rajta és Jiminen csimpaszkodó fiút.
-Cseszdmeg,HoSeok,te híztál...-forgatja a szemeit a másik fiú,mire a megszólított halk kuncogást hallat.
-Nem ettem sokat...csak ittam,Jiminnie.-közli bárgyún vigyorogva.
Ellépve mellőlük az ajtóhoz lépdelek,majd a kilincset lenyomva megállapítom,hogy továbbra is csukva van. Előhalászom a zsebemből az eltűnt helyett kézbe kapott kulcsot,majd elmosolyodva a mögém érő szerencsétlenkedőket hallgatva,elfordítom a kulcsot a zárban.

/NamJoon szemszög/
Pár pillanatig meredten bámulom,majd a fejemhez kapva sűrű szabadkozásba kezdek.
-Ne haragudj,én csak nem tudtam,hogy te is jössz,meg hogy így később és én csak megle...
Fejrázásával belém folytja a szót,én pedig tátva maradt szájjal hallgatom a félbeszakításra okot adó kérdést.
-Itt van a bátyám?

18.fejezet.:"Szívesség"

/JungKook szemszög/

Az én hibám.Én bizonygattam neki,hogy nem lesz baj és jól fogja érezni magát...pedig láttam rajta,hogy aggasztja az eljövetel,és mégis.

-Ne gondolj előre a legrosszabbra,és...ne hibáztasd magadat.-Rinie hangja kirángat önmarcangoló eszméim közül,és fáradt félmosolyt küldök az irányába. Szavak nélkül is olvas a gondolataimban.

-Az én felelősségem vigyázni rá.-felelem.Valóban,egészen az anyáéktól való eljövetel óta felelek a húgom biztonságáért és épségéért. És akármennyire örülök neki,hogy kezdte lebontani a zárkózottság falait,elkeserít,hogy pont TaeHyung irányába hajlamos ilyesmire;ezzel ugyanis többszörösére növeli a vállamat nyomó teher súlyát.
-Szóval...a többiek elkezdték keresni DaeHyunt,és gondoltuk jobb lenne,ha értesítenénk titeket is.-fejezi be egy szuszra a mellettünk toporgó Jimin a történtek lényegét.
-Köszi,hogy szóltál.-biccentek hálásan a srác felé.

-Most mit fogsz csinálni?
-Mit csinálhatnék?-nevetek fel kínosan,miközben egyik kezemmel a hajamba túrok.-Imádkozom,hogy ne legyen késő mire megtaláljuk,és segítek...-a rajtunk kívül még idekint tartózkodó lézengőket megkerülő,és haladós léptekkel közeledő NamJoonékat megpillantva idegesen a hajamba túrok. Egyrészt,mert ezek szerint még nem akadtak a JungGira veszélyt jelentő személy nyomára,másrészt pedig,mert nem tudom eldönteni,hogy megköszönjem e Taenek,amiért így aggódik érte,vagy egyszerűen leüssem. Végtére is,egy bizonyos fokon az egész az ő hibája.

-Az emeleten nincs.-közli sóhajtva YoonGi.
-És JungGi?-kérdezek vissza növekvő aggódással.
-Őt sem láttuk.-vágja rá TaeHyung,de nem kerüli el a figyelmemet,hogy kijelentése közben nem néz a szemembe. Tudja,hogy okolhatnám őt mindenért. Csak és kizárólag a húgom és Rin kedvéért,de nem fogok hangot adni ennek.
-Próbáltátok már felhívni?-Rinie ártatlan kérdésére mindannyian megütköző fejjel reagálunk. Nevetséges,de ez az egyértelmű opció eddig nem fordult meg senki fejében. Hiába,ilyen helyzetekben mindenre gondol az ember,kivéve azt,ami kézenfekvő és logikus lenne.

.Az ötlettel előrukkoló barátnőm felsóhajt,majd ajkát beharapva hívást indít és füléhez emeli a mobilt. Kicsöng.

/JungGi szemszög/

A különböző szerveimet érő ütések egyesével,fokozatosan ölik ki belőlem a reményt. A reményt,amiből a "régi" énem már mindet elvesztette volna,hosszú percekkel ezelőtt. Nem tudok optimistaként gondolkodni. Kis termetű vagyok,gyenge testalkattal,mostanra pedig már erőm se lenne visszaütni. Ha abban sem bízhatok,hogy valaki a keresésemre indult,akkor el kell terelnem a figyelmét valamivel,hogy esélyem legyen a szobából való kijutásra.
Persze. Kitalálni könnyű. Ahogy azonban-a padlóról,magamat összehúzva és így védve-felnézek eszelős tekintetű támadómra,nem sok esélyt látok a tervem végrehajtására. Nem úgy látszik,hogy bármelyik pillanatban felhagyna a kínzásommal,ok nélkül legalábbis biztosan nem.
Lehunyom nehezedő szemhéjamat,ahogy DaeHyun a bordáim közé talál. Már nem érzem a fájdalmat,egyszerűen belefáradtam az ellenállásba.
Néhány pillanattal később felcsendül a csengőhangom,történetesen a nemrég zsebemből kicsúszott mobilom irányából.
A kijelzőn megjelenő feliratot is tisztán ki tudom venni:Rinie keres.
Ezek szerint észrevehették a hiányomat. A pillanatnyi örömömet hamar letöri a fiú,ugyanis egy nem épp gyengéd mozdulattal elrúgja a közelemből a készüléket. A kedvenceim között szereplő dal nem sokkal később el is hallgat,ő pedig elégedett arckifejezéssel folytatja befejezetlen műveletét.
-Ne aggódj,túléli,ha most nem tudsz neki válaszolni,akármit is szeretett volna.-álszentségétől a hideg futkos a hátamon. Ki gondolta volna,hogy azok a dús ajkak ilyen szavakat tartogatnak még számomra...
Következő lépésként a karomnál megragadva ránt fel a padlóról.
-Nagyon ajánlom,hogy ne próbálkozz semmivel.-fenyegetésének erejét növeli metsző pillantásaival,én pedig nem tudok mit felelni,lesütöm a szememet.-Hm.JiHyun sem válaszolt nekem soha,amikor arról kérdeztem,mi történt.-halkabban beszél,ez azonban inkább aggaszt,mint megnyugtat.-Folyton próbáltam kiszedni belőle...Előtte mindent,mindent megbeszéltünk egymással,érted? Végül mégis a szemtanúk vallomásai alapján kellett összeraknom a képet. Szerencsére ezek alapján is tudom prezentálni számodra az őt ért dolgokat.-elvigyorodik,hófehér fogai kísértetiesen csillannak meg a félhomályban. Az est leszálltával csökken a világítás a helységben,és az eső beszűrődő hangja is elhal. Nem nyomja már el a szívem zakatolását,s a ziháló légzésemet sem.

DaeHyun ismét a falnak taszít,majd egyik kezével megakadályozza,hogy visszarogyjak az iménti pozíciómba.
-Nemnem,JungGi,most nagyon kell figyelned,hogy megértsd,mi vár arra,aki nem hagyja magára TaeHyungot. A történet azon oldalát biztosan hallottad,hogy "szegényke"hónapokig pszichiáterhez járt...Ezzel szemben én szemtanúja vagyok annak,hogy JiHyun a mai napig minden reggelét egy kibaszott maréknyi pirulával kénytelen kezdeni,hogy hasonlíthasson az idegállapota egy normál emberére. Teljesen maga alatt van,érted?! És az a rohadék még a rendőrségen sem volt képes megindokolni,miért okozott fájdalmat annak,akit elvileg szeretett...-utolsó szavát nyomatékosítva szűri fogai között.
-Engedj el...-suttogásra emlékeztető hangokat vagyok képes csak kipréselni magamból,és bekönnyesedett szemekkel pillantok fel rá. Fáj a karom,ahol egy kézzel,erősen szorítva tartja egész súlyomat;és fáj minden egyes porcikám,amelyet elért valamelyik ütése vagy rúgása. Figyelmen kívül hagyva folytatja mondandóját.
-Milyen kár,hogy neked már nincs esélyed dönteni abban,mellette maradsz e vagy sem...Hiszen abban a pillanatban,amint kapcsolatba kerültél vele,eldőlt,ki lesz a tettei áldozata. Tudod,ha a húgát bántom,az olyan...snassz. Jobb szeretem a frappáns megoldásokat.-tovább fecseg,ez pedig talán még kínzóbb is,mintha fizikailag okozna több sérülést.

-Végül is szívességet teszek neked.-El akarok menni.-Megelőzöm azt,hogy bántasson,azzal,hogy hamarabb megteszem.-Haza.-Sőt,még kegyesebb is vagyok nála. -Akár anyáéknál is megfelelne. 
És hogy ezt bizonyítsam is,megengedem,hogy később köszönd meg.-Még ott is jobb lenne,mint itt és most lenni...


/Jin szemszög/
-Hyuung,éhes vagyok!-harsan a nyafogós hang a kanapé másik ülőhelyéről.
-Ne egyél most,Nam megöl,ha telehányod a nappaliját.-kis gondolkodás után újabb panasz érkezik részeg barátomtól.
-Hyuung,szomjas vagyok!
-Persze,mert az alkohol elvonja a vizet a szervezetedből. Ne igyál most,majd később,ha ez benned marad.-elszomorodva biccent egyet,majd a szesztől bárgyú tekintetével végigvizslat.Feszélyez a helyzet,hogy nem segíthetek a többieknek,helyette itt kell ülnöm és ügyelni erre az idiótára.
-Hyuung...
-Mi van?!-fordulok felé a kelleténél kicsit erősebb éllel a hangomban,amit rögtön meg is bánok.-Ne haragudj,csak kicsit ideges vagyok.-sóhajtok.
-Hyuung...-sírásra görbülő szája miatt elszégyenlem magamat,és sietve közbeszólok.
-Mondd csak,mit szeretnél.
-Álmos vagyok,hyung.-közli kisfiús hangon HoSeok,én pedig sóhajtva veregetem meg a vállát.
-Amint erre járnak NamJoonék megkérdezzük,hogy felmehetsz e a szobájába ledőlni. Erre jellegzetes vigyorával,bár kicsit ittas mozdulattal bólint,nem sokkal később pedig a *Gwiyomi dal előadásába kezd nagy lelkesedéssel.
-Siethetnének már.-mormogom halkan ügyelve rá,hogy HoSeok véletlenül se hallhassa meg,és kezeimbe temetem az arcomat.


*Gwiyomi dal: a népszerű"cuki" dal,aranyos hangon énekelendő rövid kis szösszenet,hozzá tartozó kézmozdulatokkal