18.fejezet.:"Szívesség"

/JungKook szemszög/

Az én hibám.Én bizonygattam neki,hogy nem lesz baj és jól fogja érezni magát...pedig láttam rajta,hogy aggasztja az eljövetel,és mégis.

-Ne gondolj előre a legrosszabbra,és...ne hibáztasd magadat.-Rinie hangja kirángat önmarcangoló eszméim közül,és fáradt félmosolyt küldök az irányába. Szavak nélkül is olvas a gondolataimban.

-Az én felelősségem vigyázni rá.-felelem.Valóban,egészen az anyáéktól való eljövetel óta felelek a húgom biztonságáért és épségéért. És akármennyire örülök neki,hogy kezdte lebontani a zárkózottság falait,elkeserít,hogy pont TaeHyung irányába hajlamos ilyesmire;ezzel ugyanis többszörösére növeli a vállamat nyomó teher súlyát.
-Szóval...a többiek elkezdték keresni DaeHyunt,és gondoltuk jobb lenne,ha értesítenénk titeket is.-fejezi be egy szuszra a mellettünk toporgó Jimin a történtek lényegét.
-Köszi,hogy szóltál.-biccentek hálásan a srác felé.

-Most mit fogsz csinálni?
-Mit csinálhatnék?-nevetek fel kínosan,miközben egyik kezemmel a hajamba túrok.-Imádkozom,hogy ne legyen késő mire megtaláljuk,és segítek...-a rajtunk kívül még idekint tartózkodó lézengőket megkerülő,és haladós léptekkel közeledő NamJoonékat megpillantva idegesen a hajamba túrok. Egyrészt,mert ezek szerint még nem akadtak a JungGira veszélyt jelentő személy nyomára,másrészt pedig,mert nem tudom eldönteni,hogy megköszönjem e Taenek,amiért így aggódik érte,vagy egyszerűen leüssem. Végtére is,egy bizonyos fokon az egész az ő hibája.

-Az emeleten nincs.-közli sóhajtva YoonGi.
-És JungGi?-kérdezek vissza növekvő aggódással.
-Őt sem láttuk.-vágja rá TaeHyung,de nem kerüli el a figyelmemet,hogy kijelentése közben nem néz a szemembe. Tudja,hogy okolhatnám őt mindenért. Csak és kizárólag a húgom és Rin kedvéért,de nem fogok hangot adni ennek.
-Próbáltátok már felhívni?-Rinie ártatlan kérdésére mindannyian megütköző fejjel reagálunk. Nevetséges,de ez az egyértelmű opció eddig nem fordult meg senki fejében. Hiába,ilyen helyzetekben mindenre gondol az ember,kivéve azt,ami kézenfekvő és logikus lenne.

.Az ötlettel előrukkoló barátnőm felsóhajt,majd ajkát beharapva hívást indít és füléhez emeli a mobilt. Kicsöng.

/JungGi szemszög/

A különböző szerveimet érő ütések egyesével,fokozatosan ölik ki belőlem a reményt. A reményt,amiből a "régi" énem már mindet elvesztette volna,hosszú percekkel ezelőtt. Nem tudok optimistaként gondolkodni. Kis termetű vagyok,gyenge testalkattal,mostanra pedig már erőm se lenne visszaütni. Ha abban sem bízhatok,hogy valaki a keresésemre indult,akkor el kell terelnem a figyelmét valamivel,hogy esélyem legyen a szobából való kijutásra.
Persze. Kitalálni könnyű. Ahogy azonban-a padlóról,magamat összehúzva és így védve-felnézek eszelős tekintetű támadómra,nem sok esélyt látok a tervem végrehajtására. Nem úgy látszik,hogy bármelyik pillanatban felhagyna a kínzásommal,ok nélkül legalábbis biztosan nem.
Lehunyom nehezedő szemhéjamat,ahogy DaeHyun a bordáim közé talál. Már nem érzem a fájdalmat,egyszerűen belefáradtam az ellenállásba.
Néhány pillanattal később felcsendül a csengőhangom,történetesen a nemrég zsebemből kicsúszott mobilom irányából.
A kijelzőn megjelenő feliratot is tisztán ki tudom venni:Rinie keres.
Ezek szerint észrevehették a hiányomat. A pillanatnyi örömömet hamar letöri a fiú,ugyanis egy nem épp gyengéd mozdulattal elrúgja a közelemből a készüléket. A kedvenceim között szereplő dal nem sokkal később el is hallgat,ő pedig elégedett arckifejezéssel folytatja befejezetlen műveletét.
-Ne aggódj,túléli,ha most nem tudsz neki válaszolni,akármit is szeretett volna.-álszentségétől a hideg futkos a hátamon. Ki gondolta volna,hogy azok a dús ajkak ilyen szavakat tartogatnak még számomra...
Következő lépésként a karomnál megragadva ránt fel a padlóról.
-Nagyon ajánlom,hogy ne próbálkozz semmivel.-fenyegetésének erejét növeli metsző pillantásaival,én pedig nem tudok mit felelni,lesütöm a szememet.-Hm.JiHyun sem válaszolt nekem soha,amikor arról kérdeztem,mi történt.-halkabban beszél,ez azonban inkább aggaszt,mint megnyugtat.-Folyton próbáltam kiszedni belőle...Előtte mindent,mindent megbeszéltünk egymással,érted? Végül mégis a szemtanúk vallomásai alapján kellett összeraknom a képet. Szerencsére ezek alapján is tudom prezentálni számodra az őt ért dolgokat.-elvigyorodik,hófehér fogai kísértetiesen csillannak meg a félhomályban. Az est leszálltával csökken a világítás a helységben,és az eső beszűrődő hangja is elhal. Nem nyomja már el a szívem zakatolását,s a ziháló légzésemet sem.

DaeHyun ismét a falnak taszít,majd egyik kezével megakadályozza,hogy visszarogyjak az iménti pozíciómba.
-Nemnem,JungGi,most nagyon kell figyelned,hogy megértsd,mi vár arra,aki nem hagyja magára TaeHyungot. A történet azon oldalát biztosan hallottad,hogy "szegényke"hónapokig pszichiáterhez járt...Ezzel szemben én szemtanúja vagyok annak,hogy JiHyun a mai napig minden reggelét egy kibaszott maréknyi pirulával kénytelen kezdeni,hogy hasonlíthasson az idegállapota egy normál emberére. Teljesen maga alatt van,érted?! És az a rohadék még a rendőrségen sem volt képes megindokolni,miért okozott fájdalmat annak,akit elvileg szeretett...-utolsó szavát nyomatékosítva szűri fogai között.
-Engedj el...-suttogásra emlékeztető hangokat vagyok képes csak kipréselni magamból,és bekönnyesedett szemekkel pillantok fel rá. Fáj a karom,ahol egy kézzel,erősen szorítva tartja egész súlyomat;és fáj minden egyes porcikám,amelyet elért valamelyik ütése vagy rúgása. Figyelmen kívül hagyva folytatja mondandóját.
-Milyen kár,hogy neked már nincs esélyed dönteni abban,mellette maradsz e vagy sem...Hiszen abban a pillanatban,amint kapcsolatba kerültél vele,eldőlt,ki lesz a tettei áldozata. Tudod,ha a húgát bántom,az olyan...snassz. Jobb szeretem a frappáns megoldásokat.-tovább fecseg,ez pedig talán még kínzóbb is,mintha fizikailag okozna több sérülést.

-Végül is szívességet teszek neked.-El akarok menni.-Megelőzöm azt,hogy bántasson,azzal,hogy hamarabb megteszem.-Haza.-Sőt,még kegyesebb is vagyok nála. -Akár anyáéknál is megfelelne. 
És hogy ezt bizonyítsam is,megengedem,hogy később köszönd meg.-Még ott is jobb lenne,mint itt és most lenni...


/Jin szemszög/
-Hyuung,éhes vagyok!-harsan a nyafogós hang a kanapé másik ülőhelyéről.
-Ne egyél most,Nam megöl,ha telehányod a nappaliját.-kis gondolkodás után újabb panasz érkezik részeg barátomtól.
-Hyuung,szomjas vagyok!
-Persze,mert az alkohol elvonja a vizet a szervezetedből. Ne igyál most,majd később,ha ez benned marad.-elszomorodva biccent egyet,majd a szesztől bárgyú tekintetével végigvizslat.Feszélyez a helyzet,hogy nem segíthetek a többieknek,helyette itt kell ülnöm és ügyelni erre az idiótára.
-Hyuung...
-Mi van?!-fordulok felé a kelleténél kicsit erősebb éllel a hangomban,amit rögtön meg is bánok.-Ne haragudj,csak kicsit ideges vagyok.-sóhajtok.
-Hyuung...-sírásra görbülő szája miatt elszégyenlem magamat,és sietve közbeszólok.
-Mondd csak,mit szeretnél.
-Álmos vagyok,hyung.-közli kisfiús hangon HoSeok,én pedig sóhajtva veregetem meg a vállát.
-Amint erre járnak NamJoonék megkérdezzük,hogy felmehetsz e a szobájába ledőlni. Erre jellegzetes vigyorával,bár kicsit ittas mozdulattal bólint,nem sokkal később pedig a *Gwiyomi dal előadásába kezd nagy lelkesedéssel.
-Siethetnének már.-mormogom halkan ügyelve rá,hogy HoSeok véletlenül se hallhassa meg,és kezeimbe temetem az arcomat.


*Gwiyomi dal: a népszerű"cuki" dal,aranyos hangon énekelendő rövid kis szösszenet,hozzá tartozó kézmozdulatokkal