14.fejezet:Eső

Már akkor bánom az egészet,mikor a vezető pozícióját elfoglaló bátyám,és a nem sokkal korábban érkező Rinie mögé beülök a jármű hátsó ülésére.
Hányingerrel küszködöm;felfordul a gyomrom,ahogy végigpörögnek az este kimenetelének lehetőségei a fejemben.
-Indulhatunk?-kérdezi vidáman Kook,majd a visszapillantóban kezdi fürkészni falfehér ábrázatomat.-Jól fogod érezni magad,hidd el.
-Ühüm.-biccentek,majd tekintetem elszakítva róluk inkább kibámulok az ablakon.
Útnak indulunk,én pedig lemondó sóhajjal konstatálom,hogy tényleg el kell mennem. Nem mintha ne lenne kedvem találkozni a srácokkal. Egész egyszerűen rossz megérzésem van ezzel kapcsolatban.

Az eső haragos kopogással ostorozza a kocsi felületét,én pedig Kook cifra véleményét hallgatom ezzel a "kellemes" meglepetéssel kapcsolatban.
Szerencsére ennek ellenére is egészen gyorsan elérünk Nam magasan fekvő házához,amely pontosan úgy fest,ahogy képzeltem.
Kívül a fekete és a fehér dominál rajta,valamint a letisztultság,amely egyébként a fiú jellemét is tükrözi. Rin elmondása szerint egész gimnáziumban gyűjtött a házra,és mióta tavaly beköltözött,mint felnőtt és teljes jogú tulajdonos,egészen a saját ízlésére formálta. Nem mellesleg pedig azóta a társaság legtöbb összejövetelét ide szervezik.
Az autó leparkolása után a bejárat felé vesszük az irányt,ahol a házigazda fogad minket széles vigyorral,kezet fog JungKookkal(ahogy látom nem ez az első találkozásuk,nyilván már összefutottak),majd átvezet a kerten a ház ajtajáig.
-Már egész sokan vagyunk,ennyi új arc között képtelenség lesz unatkoznotok.-kuncog NamJoon,ahogy átvezet minket az előtéren,hogy a kabátjainktól megszabadulva tovább indulhassunk a zavarbaejtően tágas nappaliba.
A mondata szöget üt a fejemben annak ellenére,hogy HoSeok is említette a hívása alkalmával. A szobába belépve összeszorul a gyomrom. Az a "pár haver" ugyanis,akik számomra ismeretlenek,enyhén gyenge kifejezés volt. Az 5 fiún,és a bátyámék párosán kívül konkrétan még vagy 40 idegennel kerülök egy légtérbe az este hátralevő részére. Ajkamat beharapva sütöm le a szememet,hogy ne kelljen elkapnom egy rám szegeződő szempár pillantását se,és inkább a "mag"-hoz csapódva ereszkedem le az egyik fehér bőrkanapéra. Az ő látványuk mindenképp megnyugtat.
-Hozhatok esetleg valamit enni vagy inni?-hajol közelebb kedvesen Jin,hogy a hangfalakból szóló,egyébként ízlésemre való hangos zene ellenére is tisztán halljon.
-Nem kérek semmit,köszi.-a lebiggyesztett ajkas reakciójára kiegészítem a mondatomat egy jól sikerült álmosollyal is.
-Majd kap az enyémből.-nyújt felém vigyorogva Jimin egy egész üveg sojut,én pedig csak pislogok rá.

-Nem kéne.-sóhajt YoonGi,majd kikapva az alkoholt barátja kezéből,nagyot kortyol belőle.

-Srácok,vigyázzatok rá. Még kiskorú.-figyelmezteti őket a bátyám,majd átkarolva a felnevető Rint értetlenül kérdezi tőle:-Mi az?

-Ezek szerint nekem se szabad?
-Egyidősek vagytok,úgyhogy eltaláltad. Csak rád majd én vigyázok.-rendezi le aranyosan Kook,majd el is húzza barátnőjét egy táncoló csapat felé.
-Undorítóan boldogok.-nyögi fájdalmas arckifejezéssel Jimin,a legidősebb persze vállon bokszolja jutalmul.
-Hé megérdemlik.
-Ahogyan te is,hogy a szoknyapecér viselkedésednek hála egyedül töltsd az estét,a kibaszott üveged társaságában.-teszi hozzá a mellé ereszkedő NamJoon,mire az izmos srác tekintete felém vándorol.
-Nem feltétlen...
-Eszedbe ne jusson.-hűti le egy metsző pillantás kíséretében YoonGi,majd megenyhülten fordul hozzám:-JungGi szíve amúgy is másé,igazam van?
-Öhm...a-azt hiszem.-felelek elvörösödve,és az ölembe bámulok.
A többiek ismét szóba elegyednek,ejtve a témát,ám az imént védelmemre kelő fiú a fülemhez hajolva suttogni kezd.
-Az erkélyen...Az emeleten rögtön balra,a kétszárnyas ajtó a folyosó végén.
-TaeHyung...itt van?-kérdezek vissza remegő hangom,miközben a torkomban öklömnyi gombóc keletkezik.
Kedvesen a lépcső irányába biccent,én pedig gondolkodás nélkül indulok fel a fokokon. A pulzusom folyamatosan emelkedik,ahogy haladok,ezzel ellentétben pedig csökken a zaj és a tömeg körülöttem.

Az említett irányba megteszem hangtalan lépéseimet,majd a tágra nyitott ajtóban megtorpanok. Nem merek lépni,és egyre csak azon agyalok,mit is kéne mondanom neki,mikor megpillantom az ismerős alakot a korlátnak támaszkodva,ahogy csendben ázva a lábai alatt elterülő várost pásztázza;ezzel egy időben pedig megérzem valaki forró leheletét a nyakamon.