Nem megy. Gépies mozdulattal balra fordítom a fejemet,de így sem látom tisztán a mögöttem álló alakot.
-Kit keres...-suttogom,ám a fiú kezét a számra tapasztja,és egy pillantással belém fojtja a kérdésem további részét. Nem tudom megmagyarázni,miért félek. Hiszen nem is ismerem. Miért akarna rosszat nekem?
Másik kezével megragadja a csuklómat,majd így kordában tartva visszarángat a folyosóra,végül áthaladva rajta,benyit az egyik szobába és azonnal elenged,hogy az ajtó elé állva elvágja az egyetlen utat,amely a szabadulásomhoz vezethetne.
-Maradj csendben.-néz rám ugyanazzal a metsző tekintettel és a földre ül,majd hátát nekidönti a fehérre festet ajtónak.
A szobában esti homály uralkodik,csak az utcáról beszűrődő lámpák szolgálnak félszeg fényforrásként. Alaposabban szemügyre veszem a velem szemben elhelyezkedő ismeretlent,miközben helyet foglalok az ágy szélén;amely,mint minden más berendezési tárgy a helységben,teljes mértékben illeszkedik a ház többi részének(és tulajdonosának)stílusához.
A legjellegzetesebbek rajta talán sötét íriszei és a dús ajkai. Ezekben sem vélek felfedezni semmi ismerőset. Biztos vagyok benne,hogy ez alkalommal látom életemben először.
-Mit akarsz tőlem?-kérdezem halkan. Nem merek erőteljesebb hangon felszólalni,ahhoz túlságosan megijesztett már.
Egyenesen a szemeimbe néz,de nem válaszol.Felsóhajtok,és inkább az ablak irányába bámulok.
Odakint megint erősödni kezd az eső zuhogása. Vajon Tae mikor jön fog bejönni az erkélyről?
Bár olyan felesleges ezen agyalnom. Úgysem nyitna be csak úgy ide,én pedig nem vagyok elég bátor ahhoz,hogy akkora zajt csapjak,amivel felkelthetném a figyelmét.
-Mikor mehetek ki innen?-kérdezem a lehető legközömbösebb hangon a fiútól,aki ezt figyelmen kívül hagyva kérdez vissza.
-Tudod te pontosan,hogy mit csinált TaeHyung?
-Pontosan nem,de...
-Nem,ugye?! Csak azt tudod,hogy utána mi történt vele. Pszichiáter kezelte. Szegény.-minden szavából süt az undor és a megvetés,amitől kiráz a hideg. Eddigi félelemmel kevert értetlenségem mellé most unszimpátia is társul a fiú irányába közvetítve.
-Nem érdekel mit csinált.-jelentem ki határozottan,most először. Nem is tudom,eddig ezt miért nem mertem kimondani. Egy ideje már megfogalmazódott bennem,de talán a lehetőség hiányából adódóan csak egy kósza gondolatként motoszkált a fejemben.
-Nem?-a hisztérikusság éle egyértelműen kivehető a reakciójában,miközben talpra áll és elém lépdel,szemében visszaverődik az a hangyányi fény.-Érdekelne,ha tudnád,mi lett azzal a lánnyal,akit tönkretett.
-Ki vagy te?-ajkamat beharapva várok a válaszra.-Mit számít az most?-hajol közelebb az arcomhoz.
-Hogy hívnak?-kontrázok tőlem nem megszokott elszántsággal. Félek,a térdeim lassan remegni kezdenek,de a kíváncsiságom jelenleg felülmúl minden gátlást.
-DaeHyun.
-És mit akarsz tőlem?
-Tőled,JungGi,az égvilágon semmit.-megrémít azzal,hogy mondandóját kiegészíti a nevemmel is.-Azt akarom,hogy a drágalátos hősszerelmes megtapasztalja,milyen érzés,ha az szenved,aki a világon a legfontosabb az ember számára. Azt akarom,hogy tanuljon a tettei következményeiből.-szűri szavait ajkain keresztül,majd ijedt arcomat fürkészve diadalittasan elvigyorodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése