/TaeHyung szemszög/
-Nem...nem érdekel miért.-nyöszörgi egyre halványodó vigyorral DaeHyun.
-Tudom.-vágom rá.
-Akkor is bántottad...bármi okod volt rá...bántottad...
-Tudom!-kiáltom bekönnyesedett szemmel. A francba,be fogok szédülni a vérveszteségtől.
Mintha csak megjósoltam volna a következő másodpercet,mikor is a fejembe éles fájdalom hasít,én pedig néhány lépést hátratántorodva engedem levegőhöz jutni azt,akit legszívesebben megfojtanék. Nem vagyok képes visszafizetni neki JungGi szenvedését.
"Felesleges vagy."
-Tudom,apa!-hangosan zokogva felelek a fejemben ismét elhangzó szavakra.
DaeHyun egyik kezével a falnak támaszkodva tartja egyensúlyban magát,és felcsillanó szemeivel vizslat,miközben térdeimre zuhanva eltakarom könnyáztatta arcomat.
-Nocsak,nocsak. Úgy látszik,még egy magadfajta suhancnak is meg kell küzdenie a maga démonaival.
-Nem tudsz rólam semmit.-jelentem ki halkan,majd megtörlöm a szemeimet.
-Éppen eleget ahhoz,hogy legyen okom megölni.-feleli vállvonogatva.
Lassú,de biztos léptekkel sétál a földön heverő fegyveréhez,hogy végül a késsel a kezében álljon meg pár lépéssel előttem.Megforgatja kezében az eszközt,aztán nyelét megmarkolva pillant le rám megvetően.-Utolsó kívánság?
/JungGi szemszög/
Az emeletre érő lépések szapora dübörgése ránt vissza ismét a tudatomhoz. Az enyhén elmosódott kép látványa még annak a kevés levegőnek a tüdőmbe juttatását is megnehezíti,ami a sebeimmel együtt egyébként sikerülhetne.
Néhány pillanat telt el,mégis fordult a kocka. Tae veszélyben van. Tennem kell valamit. Körbepillantok magam körül,ám a saját véremből keletkező és sötétlő felületén tükröződő tócsán kívül nem látok mást,semmi segítséget,eszközt,vagy bármit,aminek hasznát vehetném.
Nem törődve hát a minden porcikámat kínzó szúró érzéssel,kínkeserves lassúsággal ülő pozícióba tornázom magam,hogy megpróbálva összeszedni magamat,ugrásra készen figyeljem a dolgok további kimenetelét.
/TaeHyung szemszög/
-Őt engedd el.-biccentek fejemmel a JungGit sejtető terület felé fejemmel. Irónikus,hogy alig egy perccel ezelőtt már a győzelem édes ízét érezhettem ajkaimon,most pedig pár pillanat alatt bele kell törődnöm a halálba. De jobb lesz ez így.
DaeHyun megkapja amit akar,JiHyunnak nem kell többé a tudattal élnie,hogy létezem;a srácoknak nem kell elviselnie a hülyeségeimet,a húgomra viszont vigyáznak majd,ebben biztos vagyok. Apa és anya nem csalódna többet.
És Giya...neki ott van a bátyja,és előbb-utóbb majdcsak észreveszi,hogy mindenki,aki megismeri,kötődik hozzá és óvja,mert olyan könnyen szerethető,akármennyire is nem hiszi el magáról...Talán sikerül majd elfogadnia magát.
Visszagondolok az első találkozásunkra,és újabb könnyek szöknek a szemembe,de nem a fizikai értelemben vett fájdalom okán. Pontosan olyan kis történet volt ez,amit nagyszülőkként az unokáknak szokás mesélni. Vidám,enyhén humoros,és kiszámíthatatlan,mint a végzetünkre kiható találkozások nagy többsége.
Ezek szerint nekünk nem ez lett megírva. Akkor mit is kívánhatnék neki...? Talán azt,hogy találjon valakit,aki mellett boldog önmaga lehet,és soha nem éri szenvedés. És mindenképp el kell felejtenie ezt az egészet,hogy mindez megtörténhessen. El kell felejtenie engem,neki is,mint mindenkinek,akinek valaha köze volt hozzám. Hiszen mindenkinek csak rossz emlékekkel gazdagítom a tudatát. Ez vagyok én,és ezért lesz a legjobb,ha most egyszer és mindenkorra eltűnök mindegyikőjük életéből.
-Legyen.-bólint nagy kegyesen a fölöttem magasodó fiú.-Nem fog több bántódása esni,ha veled végeztem.-ígéri,miközben ajkai újabb széles,őrült mosolyt formálnak,és kést tartó kezét a magasba lendíti.
Az ajtón berontó alakkal együtt még egy szakítja meg bosszúja beteljesülésében. Ledöbbenve észlelem egy szőke,és egy barna hajú sziluett villámgyors libbenését. Előbbi,bár alig áll a lábán,karjait szélesre tárva áll meg előttem,nekem háttal;utóbbi pont ugyanígy,az ellentétes irányban cselekszik.
Meglepettségemben egy hang sem hagyja el a torkomat,csak meredten bámulom az előttem álló JungGi sebekkel borított testét,és a vele farkasszemet néző JiHyunt.
Sokszor eszembe jutott már,hogy milyen is lesz,ha egyszer újra látom,de végül mindig elhessegettem a szituációs ötleteimet. Bocsánatot úgysem érdemel az,amit tettem...
De egy biztos,ilyen abszurd viszontlátásra nem számítottam,és most végképp nem tudom mit is kéne tennem. Az utolsó pillanatban,de hajszálpontosan egyszerre érkező lányok válla felett átsikló tekintetem DaeHyunra téved. Keze a lesújtást megelőző ezredmásodpercben akadt meg a levegőben,húgát így nem sértve,de a célpontját sem. Földbe gyökerezett lábai és tekintete a sajátommal megegyező megütközést tükröznek,enyhén elnyílt ajkakkal bámulja a védelmére kelő lányt,akinek minden szenvedését megbosszulni jött ma ide.
Pár,óráknak tűnő másodperc után mindannyian meghalljuk a közeledő mentőautó jellegzetes szirénázásának hangját,ezzel egyidőben pedig a kezéből egyszerűen kizuhanó éles fém hol az én,hol a JungGi vérével borított padlón való koppanását.
/Jimin szemszög/
Nem egyszer beszéltünk a srácokkal arról,ami TaeHyung és JiHyun között történt. Mint a legjobb barátai,mindig kiálltunk mellette,mi több,ígéretet is tettünk egymásnak:ameddig Tae idegzete és lelki állapota újra a régi nem lesz,mindenképp elkerüljük,hogy újra találkozzanak.
-Mit műveltél?-szegezem az első kérdésemet NamJoonnak,amint megtorpan előttünk a kérdéses személy kíséretében.
-Azért jött,mert haza szeretné vinni a bátyját.-feleli gondterhelten,én azonban gúnyos mosolyra húzom ajkamat.
-Azt hiszem,ezzel már nagyon elkéstél.-kijelentésem közben fejemet a lány felé fordítom,és hangomból is lassanként elpárolog a meglepettséggel érkező düh.
Sokáig őt okoltam azért,mert a barátom megváltozott. Valahogy így küszöböltem ki a bűntudat fojtogató érzését a lelkemből. Ugyanis én voltam az,aki révén megismerhették,megszerethették egymást...egyúttal az én saram az is,ami később történt. Sosem kellett volna bemutatnom őket egymásnak.
-Miért,mi történt?-szakít ki gondolataimból JungKook hangja,egy pillanatra el is rugaszkodtam az instabil jelen talajáról.
-DaeHyun egész idő alatt odafent volt,bent,a zárt szobában.-mindannyiuk arcán látom az elhűlést és megütközést,majd az ezeket követő félelmet a további mondanivalómmal kapcsolatban.-Tae és ő...semmiképp sem lesz jó vége. Jin pedig nem lehet a segítségére,ugyanis HoSeok tényleg magán kívül van.-hadarom idegesen.
-És JungGi?-kérdez közbe MinRin,én pedig lehajtott fejjel,az ő és párja tekintetét kerülve válaszolok.
-Mindvégig azzal a barommal volt.Nem láttam teljesen jól,de aggasztó az állapota,eléggé...elintézte.
-Azonnal hívnunk kell a rendőrséget!-jelenti ki Kook.
-Nem!Nem hagyom,hogy börtönbe kerüljön!Nekem szükségem van rá!-az általam még általánosból ismert JiHyun szinte felsikolt,hisztérikus megnyilvánulására pedig a legtöbb partizó felkapja a fejét.
Nam YoonGi felé biccent,aki egy pillanat alatt a zenét bömböltető hangfalak irányába illan,hogy kikapcsolja azokat.
-Sajnálom emberek,a bulinak mára vége.-emeli fel hangját ezután a ház tulajdonosa.
A társaság felől jó néhány "ne mááár",illetve "ne csináld haver" érkezik,ő azonban ezeket ignorálva megindul a bejárati ajtó felé,hogy azt szélesre tárva kitessékelje a jelenlevőket. Van,aki az alkohol hatására felettébb nemtörődöm és vidám módon,vagy éppen morgolódva és nehézkesen hagyja el a területet,de végül magunk maradunk a bulizók által felhalmozott sojus-üvegekkel és különböző ételekhez tartozó maradványokkal körülvéve.
-Nem hívhatod a rendőröket!!-ismétli meg hasonló hangsúllyal magát halálra rémült fejjel a lány.
-Befognád végre?!-ripakodik rá tőle szokatlan módon YoonGi.-Nekünk sem hiányzik egy helyszínelés meg a felhajtás,a szondáztatásokról nem is beszélve...-magyarázza kicsit nyugodtabban.
-Akkor mit fogunk csinálni?-Rinie aggódva pillant az emelet irányába.
-Először is józanra kéne pofoznom HoSeokot...de annak a kettőnek a harcába nem avatkozhatunk bele közvetlenül.-sóhajt fel Nam.
Nyílt titok,tudtuk DaeHyunról már két évvel ezelőtt is,hogy ölne a húgáért. Ezek szerint jól sejtettem,hogy Tae és a magunkban vezetőnek választott,most pedig a nappalijában körbetekintő srác között köttetett egy megállapodás szerűség,hasonló eshetőségekre.Nem volt kérdés,hogy egyszer bosszút akar majd állni a JiHyunt ért dolgok miatt,és Tae a lelkére kötötte,hogy hagyja kettőjükre a dolgot.
-Nem fogom tétlenül várni,míg a húgom odafent van azzal a...-motyogja JungKook,barátnője azonban csitítani kezdi.
-Hidd el,a bátyám mindent meg fog tenni,hogy kihozza onnan.
-Ebben biztos lehetsz.-biccentek,majd a takarításba kezdő YoonGi után indulok a konyhába,és nagyjából ott,ahol felettünk az érintett szobát sejtem,felpillantok a plafonra.
Hajrá,haver...
/TaeHyung szemszög/
Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még HoSeok faszságait hallgatom,a másikban már moccanni sem tudok és csak JungGit figyelem.Elkéstem,már megsérült...
Aztán,a sakkba szorításommal végleg úgy tűnik,kudarcot vallok azzal kapcsolatban,hogy tegyek valamit,ám a történtek ellenére is ő az,aki könnyít a dolgomon,a gyors kiszabadulásával DaeHyun karjai közül.
Mozdulj.
"Hasztalan vagy!"-kiáltja egy hang a fejemben. Irónikus,milyen rég is hallottam már ezt...
A kulccsal a kezemben rontok neki. Próbálom kifordítani a kést tartó csuklójából a tárgyat,de nem járok sikerrel.
-Esküszöm,az a ribanc is ügyesebb volt nálad.-kacag fel az ellenfelem.
"Gyenge vagy." Miért hallom megint az ő hangját?
-Ne merd szidni,vagy kitépem a nyelvedet.-sziszegem,és újabb csapást indítok. Ezúttal nem vonulok vissza,miután vágást ejt az oldalamon sem. Kihasználom a pillanatnyi győzelmi öröméből fakadó figyelmetlenségét és egy rúgással eltávolítom a közeléből a fém fegyvert.
"Ostoba vagy." Nem akarok újra erre gondolni...
/NamJoon szemszög/
Alig egy perc elteltével JiHyun felpattan a kanapéről,ahol eddig idegesen kalimpált a lábával,és szó nélkül az emelet felé iramodik.
-Várj már,nem mehetsz oda!-indulok meg utána,ő azonban süketet tettetve lép egyik fokról a másikra,ütemes tempóban.
-Figyelsz te rám?
-Sajnálom,de nem hagyhatom,hogy DaeHyun olyat tegyen,amit később megbánna,oké?!-rivall rám,majd ismét sarkon fordulva faképnél hagy.
Néhány másodperc agyalás után visszaindulok az emeletre. Nem szükséges utána mennem,őt egyikőjük sem bántaná. A mentőket azonban muszáj lesz valakinek hívnia,mert lehet,aki igényel ellátást...
/TaeHyung szemszög/
-Nem mintha ezzel bármit is elértél volna.-tekintete megvetést és győzelmi nyugalmat tükröz,amivel csak még jobban felhergel.-A szeretett kis lotyód már a végét járja.-pillant DaeHyun JungGi irányába.
-Fogd már be!-a lábamtól nem messze földet érő késsel a kezemben indulok meg felé. Nem fogom megölni,arra nem lennék képes. De nem fogom megtorlás nélkül hagyni,amit az elmúlt órákban tett.
Megteszem a köztünk lévő pár lépésnyi távolságot,és kezemmel torkára szorítva lököm a falhoz.
-Milliószor megbántam,hogy bántottam JiHyunt,érted?Megértem,hogy dühös vagy rám és a halálomat akarod.Hallottam róla,hogy neki is kell még gyógyszereket szednie.De tudod mit?-látom,hogy a vér kifut az arcából,amint erősítek a szorításon.-Rohadtul nem vagy tisztában a dolgok hátterével az én szemszögemből. Nem tudod,miért tettem,amit,de egyben biztos lehetsz...meg fogsz fizetni,amiért kezet mertél emelni JungGira.
/JungGi szemszög/
"Ébredj,még nem aludhatsz."-mintha Nagyi szólítana...Egyáltalán lehetséges ez?
Nehézkesen nyitom fel újra szemhéjamat.Az eszméletemet ablakra néző pozícióban vesztettem el,így az első,amit megpillantok,a sötét,néhol még esőcseppekkel tarkított felület. Egy pillanat töredékére,mintha csak a szemeim játéka lenne,ismét észlelem az apró szárnyak rebbenését az üveg túloldaláról.Képzelődnék...?
Lassan elfordítom a fejemet abba az irányba,ahonnan Tae hangját hallom. Látom,hogy pólója egyik oldalát vér színezte vörösre,keze pedig támadóm torka köré fonódott.
Utolérte a múltja.
/JungGi szemszög/
Gyermeteg gondolat volt,hogy megúszhatom ennyivel.
Mégis,csak most tudatosodik bennem,hogy egy szempillantás alatt véget vethetne az életemnek azzal a késsel,ha akarná. De biztos nem így fog cselekedni...Jobban szeretné,ha sokáig szenvednék még.
Idegesen meredek a fegyverre,melyet lassan fordít felém. A tekintetét felesleges keresnem,az idő múlásával az a csekély fény is túlságosan elhalványult ahhoz,hogy jól lássam,ráadásul pont olyan szögben szűrődik be az ablakon,hogy testének csak azon részét teszi kivehetővé,amellyel az éles fémet szorongatja.
Már éjfél körül járhat az idő...és mégsem vagyok biztos benne,hogy megérem a holnapot.
A közénk telepedett csendben a zár kattanása valóságos ágyúdörgésnek tűnik,a következő néhány másodpercben pedig összemosódik minden:egyszerre realizálom a kiutat jelentő ajtó nyitódását,odapillantva Jint,Jimint és a furcsa pózban beléjük kapaszkodó HoSeokot,valamint jut el a tudatomig a küszöböt átlépő,majd kezében a kulccsal ledermedő személy kiléte,akiben eddig megmentőt reméltem,most azonban a féltés érzete kerít hatalmába.
/NamJoon szemszög/
-Neked legalább annyira nem kéne itt lenned,mint neki...-sóhajtok az elmúlt órában már vagy ezredjére.
-Tehát tényleg ide jött. Nem voltam biztos benne,hogy a barátja,akit kérdeztem,hazudik e. Pontosabban,nem akartam hinni a füleimnek...-egyik lábáról a másikra helyezi súlyát beszéd közben,és teljességgel ignorálja előbbi mondatom rá vonatkozó részét.
-Nem vagy olyan állapotban,hogy itt maradhass...Ő is itt van...-magyarázkodom kínosan. Jézusom,nem jellemző rám,de fogalmam sincs,mitévő legyek ezzel a lánnyal.
-TaeHyung?-hangja megremeg,akármennyire is próbálkozik a szó közömbösként tetszelgő kiejtésével. Enyhén bólintok,mire átlátszó módon vállat von.
-JiHyun.-szólítom meg,és közben végigpillantok piros szövetkabáttal fedett testén. Mintha küllemre nem is változott volna,mióta utoljára láttam. A történtek ismeretében azonban pontosan tisztában vagyok vele,hogy nem teljesen őszinte ez a vidám viselet,a szavai tartalma és az a nemtörődöm nézés,amelyet az előbb említett jelenlétéhez fűz. Mindez csak látszat.-Menj haza.
-Kérlek.-felel rövid hallgatás után.-Haza kell vinnem a bátyámat.-rég okozott már valami ekkora fejtörést,mint ez az egész rémálomba hajló mai este.-Aki valójában beleőrült ebbe az egészbe,nem én vagyok. DaeHyun az,aki végignézte ahogy a húga eltávolodik tőle,majd megsérül és a hullámvölgyben csak nehezen indul meg újra az emelkedőn...-vontatottan beszél és nem néz a szemembe,egy pontot fikszíroz a hátam mögött,valahol a kert sötétjében.-Tudom,hogy bosszúvágyból jött és én nem akarom,hogy veszélybe sodorja magát.-kezét a felkaromra helyezi és megismétli magát.-Kérlek.
-Nem tágítasz,ugye?-forgatom a szememet zavartan és lágyan lesöpröm a kezét. Talán nem jól cselekszem,ha engedek neki,de mindig is túl jól értett az emberekre való hatáshoz.
-Köszönöm.-csillannak fel szemei,tudja,hogy nyert ügye van. Elállok az útjából,hogy magam elé engedjem,ő azonban egy pillanatig hezitál,és tovább toporog a kertkapu túloldalán.
-Ne aggódj,nem fog bajod esni.-biztatom komolyan,mire egy hálás pillantás kíséretében elindul mellettem a bejárati ajtó felé.-Már csak egy probléma van...-folytatom gondterhelten.-A helyzet az,hogy fogalmam sincs,a házamon belül pontosan merre van a bátyád.
/JungGi szemszög/
-Az az izé majdnem olyan szúrós,mint a csávó tekintete...-HoSeok DaeHyunra való esetlen mutogatása töri meg a csendet és rángat vissza a végletekig bonyolódott jelenbe mindannyiunkat.
TaeHyung hitetlenül pillant végig összevert testemen,a felköhögött vérből adódó apró tócsákon,majd az ülésből talpra ugró támadómon. Pislog egyet,hogy megbizonyosodjon róla,nem csak a képzelete szórakozik vele,majd ütésre emeli a kezét.
DaeHyun azonnal felránt a földről,és kését nyakamhoz szorítva megállásra készteti őt.
-Pont a fináléra jöttél,nem is rossz időzítés,TaeTae.-a hátulról fölém magasodó alak és a fémes érzés a bőrömön elég ahhoz,hogy az állapotom okán szakadozott légzésem is elálljon.
/Jimin szemszög/
-Basszameg.-kiáltásnak induló heves reakcióm ajkaimhoz érve már csak suttogó szitkozódás. A többiekkel egyetemben-részeg barátunkat kivéve-rögtön összerakom a történtek képét,és tehetetlenül figyelem az eddig keresetteket.A folyosóról beszűrődő fények valamelyest átláthatóvá teszik az alakjukat odabent és egy kis részt a helységből,csak Tae árnyéka töri meg az összképet.
Szólnom kell a többieknek.-villan át az agyamon,majd HoSeok kezét lefejtve a vállamról Jinre hagyom a srácot.
-Fogd,és segíts neki,ha kell.-hadarom neki az ajtót kinyitó társunk irányába bökve,majd rohanni kezdek a lépcsőhöz.
A lehető legkisebb feltűnést keltve szlalomozom át a zavartalanul,mit sem sejtve bulizókon,hogy elérjek YoonGiékhoz.
-Nam merre van?-kérdezem tőle zihálva,de választ nem kapok,így követem kikerekedett tekintetének irányát,hogy végül újabb cifra káromkodással realizáljam,kinek a kíséretében is közeledik felénk a ház tulajdonosa.
/JungGi szemszög/
TaeHyung esetlenül szorongatja a késsel szemben használhatatlannak minősülő kulcsot,látom rajta,hogy kétségbeesése a tetőfokára hág. Nem tudná megakadályozni,hogy elvágja a torkomat. Nem tehet semmit.
Nekem azonban támad egy ötletem. Kook még kiskorunkban ellátott néhány önvédelmi tanáccsal,ezek közül rémlik fel egy,és szinte gondolkodás nélkül cselekszem.
Egyik lábamat hátralendítve DaeHyun jobbját célzom meg,s az alkalmat kihasználva eliramodom a kést tartó keze alatt. Számoltam ezzel is.-nyugtázom magamban,amint megérzem a vállamnál keletkező mély vágást.
Két további lépés után hátam a szoba falához ütközik,én pedig nagyjából kettőjük között félúton rogyok a földre.
Homályos tekintetem kitisztul,amint az ajtó felé pillantok,és nem sokkal Tae sziluettje mellett,a folyosó falán elhelyezett órára nézek. Éjfélt üt.
Remélem,segítettem valamennyit.
