22.fejezet.:Démonok

/TaeHyung szemszög/
-Nem...nem érdekel miért.-nyöszörgi egyre halványodó vigyorral DaeHyun.
-Tudom.-vágom rá.
-Akkor is bántottad...bármi okod volt rá...bántottad...
-Tudom!-kiáltom bekönnyesedett szemmel. A francba,be fogok szédülni a vérveszteségtől. 
Mintha csak megjósoltam volna a következő másodpercet,mikor is a fejembe éles fájdalom hasít,én pedig néhány lépést hátratántorodva engedem levegőhöz jutni azt,akit legszívesebben megfojtanék. Nem vagyok képes visszafizetni neki JungGi szenvedését.
"Felesleges vagy."
-Tudom,apa!-hangosan zokogva felelek a fejemben ismét elhangzó szavakra.
DaeHyun egyik kezével a falnak támaszkodva tartja egyensúlyban magát,és felcsillanó szemeivel vizslat,miközben térdeimre zuhanva eltakarom könnyáztatta arcomat.
-Nocsak,nocsak. Úgy látszik,még egy magadfajta suhancnak is meg kell küzdenie a maga démonaival.
-Nem tudsz rólam semmit.-jelentem ki halkan,majd megtörlöm a szemeimet.
-Éppen eleget ahhoz,hogy legyen okom megölni.-feleli vállvonogatva.
Lassú,de biztos léptekkel sétál a földön heverő fegyveréhez,hogy végül a késsel a kezében álljon meg pár lépéssel előttem.Megforgatja kezében az eszközt,aztán nyelét megmarkolva pillant le rám megvetően.-Utolsó kívánság?

/JungGi szemszög/
Az emeletre érő lépések szapora dübörgése ránt vissza ismét a tudatomhoz. Az enyhén elmosódott kép látványa még annak a kevés levegőnek a tüdőmbe juttatását is megnehezíti,ami a sebeimmel együtt egyébként sikerülhetne.
Néhány pillanat telt el,mégis fordult a kocka. Tae veszélyben van. Tennem kell valamit. Körbepillantok magam körül,ám a saját véremből keletkező és sötétlő felületén tükröződő tócsán kívül nem látok mást,semmi segítséget,eszközt,vagy bármit,aminek hasznát vehetném.
Nem törődve hát a minden porcikámat kínzó szúró érzéssel,kínkeserves lassúsággal ülő pozícióba tornázom magam,hogy megpróbálva összeszedni magamat,ugrásra készen figyeljem a dolgok további kimenetelét.


/TaeHyung szemszög/
-Őt engedd el.-biccentek fejemmel a JungGit sejtető terület felé fejemmel. Irónikus,hogy alig egy perccel ezelőtt már a győzelem édes ízét érezhettem ajkaimon,most pedig pár pillanat alatt bele kell törődnöm a halálba. De jobb lesz ez így.
DaeHyun megkapja amit akar,JiHyunnak nem kell többé a tudattal élnie,hogy létezem;a srácoknak nem kell elviselnie a hülyeségeimet,a húgomra viszont vigyáznak majd,ebben biztos vagyok. Apa és anya nem csalódna többet. 
És Giya...neki ott van a bátyja,és előbb-utóbb majdcsak észreveszi,hogy mindenki,aki megismeri,kötődik hozzá és óvja,mert olyan könnyen szerethető,akármennyire is nem hiszi el magáról...Talán sikerül majd elfogadnia magát.
Visszagondolok az első találkozásunkra,és újabb könnyek szöknek a szemembe,de nem a fizikai értelemben vett fájdalom okán. Pontosan olyan kis történet volt ez,amit nagyszülőkként az unokáknak szokás mesélni. Vidám,enyhén humoros,és kiszámíthatatlan,mint a végzetünkre kiható találkozások nagy többsége.
Ezek szerint nekünk nem ez lett megírva. Akkor mit is kívánhatnék neki...? Talán azt,hogy találjon valakit,aki mellett boldog önmaga lehet,és soha nem éri szenvedés. És mindenképp el kell felejtenie ezt az egészet,hogy mindez megtörténhessen. El kell felejtenie engem,neki is,mint mindenkinek,akinek valaha köze volt hozzám. Hiszen mindenkinek csak rossz emlékekkel gazdagítom a tudatát. Ez vagyok én,és ezért lesz a legjobb,ha most egyszer és mindenkorra eltűnök mindegyikőjük életéből.
-Legyen.-bólint nagy kegyesen a fölöttem magasodó fiú.-Nem fog több bántódása esni,ha veled végeztem.-ígéri,miközben ajkai újabb széles,őrült mosolyt formálnak,és kést tartó kezét a magasba lendíti.

Az ajtón berontó alakkal együtt még egy szakítja meg bosszúja beteljesülésében. Ledöbbenve észlelem egy szőke,és egy barna hajú sziluett villámgyors libbenését. Előbbi,bár alig áll a lábán,karjait szélesre tárva áll meg előttem,nekem háttal;utóbbi pont ugyanígy,az ellentétes irányban cselekszik.
Meglepettségemben egy hang sem hagyja el a torkomat,csak meredten bámulom az előttem álló JungGi sebekkel borított testét,és a vele farkasszemet néző JiHyunt.
Sokszor eszembe jutott már,hogy milyen is lesz,ha egyszer újra látom,de végül mindig elhessegettem a szituációs ötleteimet. Bocsánatot úgysem érdemel az,amit tettem...
De egy biztos,ilyen abszurd viszontlátásra nem számítottam,és most végképp nem tudom mit is kéne tennem. Az utolsó pillanatban,de hajszálpontosan egyszerre érkező lányok válla felett átsikló tekintetem DaeHyunra téved. Keze a lesújtást megelőző ezredmásodpercben akadt meg a levegőben,húgát így nem sértve,de a célpontját sem. Földbe gyökerezett lábai és tekintete a sajátommal megegyező megütközést tükröznek,enyhén elnyílt ajkakkal bámulja a védelmére kelő lányt,akinek minden szenvedését megbosszulni jött ma ide.
Pár,óráknak tűnő másodperc után mindannyian meghalljuk a közeledő mentőautó jellegzetes szirénázásának hangját,ezzel egyidőben pedig a kezéből egyszerűen kizuhanó éles fém hol az én,hol a JungGi vérével borított padlón való koppanását.