23.fejezet.:Múlt,melyet felejtenél

/JungGi szemszög/
Minden izmomat megfeszítve nézek a szemeibe. Remegek,a levegő egyre lassabban áramlik be a tüdőmbe,tisztában vagyok vele,hogy már nem sokáig bírom. Az elhatározásom azonban változatlan:nem fogom hagyni,hogy TaeHyungnak még több bántódása essen. Érzem a fürkésző tekintetét a hátamon,amely szinte lyukat éget a bőrömbe,de nem mozdulok a helyemről.

Helyette a lányt figyelem,és ő engem. Egyikőnk sem szólal meg,szavak nélkül kommunikálunk. Bár ezelőtt még sohasem láttam,eleget hallottam a történetéről ahhoz,hogy gondolkodás nélkül beazonosítsam. JiHyun. Ő az,akinek a volt barátja lassacskán belépett az életembe,ő az,aki szenvedett miatta és ő az,aki most minden bizonnyal azért áll velem szemben,mert a bátyját védi a bosszú bűntudattal teli ösvényétől. Valószínűleg lezárást keres,és véleményem szerint pontosan ez az,amire Taenek is szüksége van.
"Köszönöm."-üzenem a tekintetemmel.Tudom,hogy érti. Egyedül nem tudtam volna megállítani DaeHyunt,ő pedig a lehető legalkalmasabb személy volt a közbeavatkozást illetően. Hálával tartozom neki. Az arcát vizslatva őszinte tisztelet ébred bennem. Annak ellenére van most itt,hogy újra látnia kell azt,aki bántotta,és annak ellenére,hogy némán és tüntetőleg,de szembe kell szállnia a testvére elvetemült akaratával.
A mentőautó zaja lassan elnyomja a gondolataimat,és karjaimat lassan leeresztve nézem végig,ahogy JiHyun hátrafordulva kézen fogja ledermedt bátyját. Épp olyan váratlanul ér véget,mint ahogy az egész rémálom kezdődött.
-Menjünk haza.-szól neki kedvesen,épp elég hangosan ahhoz,hogy én is érthessem. Rápillant a vörös kéznyommal bélyegzett nyakára,majd szemrebbenés nélkül kezdi húzni magával a helységen kívülre.
Minden olyan gyorsan történik. A következő pillanatban ugyanazt a gyengéd libbenést észlelem a haján,mint amivel érkezett,végül pedig kettesben maradunk.
A sziréna időközben észrevétlenül elhal,és a szakemberek szapora lépteinek hangja már a lépcső irányából érkezik.
-Remélem tudod,hogy nem érdekel mit tettél...Az érzéseimen nem változtat.-jelentem ki hirtelen felindulásból,megtörve a közénk telepedő feszült némaságot.
Nem,nem lettem más ember. Továbbra is félek az érzéseimről beszélni,a szívem szaporábban ver és az a goromba kis gondolat ott fészkel a tudatomban,hogy bármikor újra összezuhanhatok. Mindez csak annyiban változott,hogy tudom,megéri vállalnom a kockázatot.
Nem számít hányszor sérülök,mennyi könnyet ejtek,mert olyasvalakivel kötött össze a sors,akit nem szabad elengednem. Nem tudom mikor formálódott meg bennem ez a vélemény,vagy mikor apadt el a félelem,az érzet,hogy tartanom kell tőle. Egy biztos:már cseppet sem érdekel,hogy bármikor megbánhatom a döntést,miszerint kitartok mellette.
Könnyebb volt így kimondanom a gondolatmenetem aprócska foszlányát,mert tudom,hogy minden szó megakadna az ajkaim szabta határnál,amint a szemeibe néznék.
-Köszönöm.-nehézkesen talpra áll,aztán megérzem meleg érintését a derekamon,mire felsóhajtok.
-Elfáradtam.

-Tudom.-motyogja,majd lassan a karjaiba veszi sérülésekkel borított testemet. Talán felesleges,hiszen a mentősök másodperceken belül ránk találnak,de nincs erőm tiltakozni.
Meg akarom kérdezni,miért említette az apját és mi volt rá ilyen hatással,mikor épp fölényeskedett,de nem adódik rá alkalmam. Még halványan érzékelem,hogy átlépjük a küszöböt és feltűnik JungKook arca,majd minden elsötétedik.


/TaeHyung szemszög/
-Sürgős ellátásra lesz szüksége.-közlöm sietve az első szemből érkező mentőssel,majd átadom neki Giyát,akinek mellkasa már alig láthatóan emelkedik és süllyed vissza ütemtelen tempójában.

-Ahogy neked is.-pillant a mellém érkező Kook véres pólómra,majd a földszintre induló férfiak után kezd lökdösni,szorosan mellettem maradva.-A húgom miattad került ilyen állapotba,úgyhogy nagyon ajánlom,hogy kapd össze magad,és szépen viseld gondját míg rendbe nem jön.

-Sajnálom...-motyogom,mire megrázza a fejét.

-Tudom,hogy nem te tehetsz róla,egyikőnk sem tudta,hogy pont abban a szobában kellene keresnünk.

-Nem csak ezt,úgy...mindent.

Ismét tiltakozni kezd,én pedig arcomat a kezembe temetve indulok oda az időközben idelent összegyűlt csapathoz.
-Ezek után hogy fogok én így a szüleitek elé állni...-sóhajtom.
-Nem hiszem,hogy nagyon lenne rá szükség.-vágja rá halkan,és mintha valami olyasmit is hozzá tenne,hogy "már rég lemondtak rólunk".Utóbbiban nem vagyok teljesen biztos,mert NamJoonékhoz érve egyszerre ezer kérdéssel állítanak szembe.
-Mi történt veletek?!
-Miért nem segíthettünk,haver?
-Hol a fenében van az a rohadék? Én esküszöm egy életre elintézem.-ez persze Jimintől hangzott el.
-Igazán felpofozhattál volna,attól tuti magamhoz térek. Nem tudtam segíteni...-hajtja le fejét az időközben kijózanodott HoSeok.
-Miután kivittelek az erkélyre hányni,már nem voltál olyan borzasztó.-ütögeti hátba a mellette álldogáló Jin.
-Ne merd még egyszer rám hozni a szívbajt.-ölel át egy pillanatra tőle nagyon szokatlan módon Rinie,én pedig fáradt mosollyal kócolom össze a haját,hogy aztán fújtatva,Kookot maga után húzva vonuljon el egy "nem az én bátyám,az tuti" kijelentés kíséretében.
-Ki fogja bekísérni a hölgyet a kórházba?-lép hozzánk egy mentős,én pedig készségesen megindulok utána.
-Felejtsd el,hogy egyedül mész,te sem vagy a legjobb állapotban.-Nam mögöttünk felcsendülő hangjára hálásan felszusszanok. A kerten átvágva megpillantom a járműt,amivel érkeztek,végül felkerülünk a hátsó részbe az eszméletét vesztett Giyával és két orvossal együtt.
-Nem lesz baj?-pillantok vissza a házra indulásunk pillanatában,a mellettem elhelyezkedő srác azonban vállat von.
-YoonGinál van a kulcs,és HoSeok amilyen önérzetes lett,egymaga kitakarítja az egész kócerájt.
-Értem.-bólintok,majd tekintetem JungGira szegezem.-Azt viszont nem,hogy miért tartott ki mellettem.
-Sok mindent nem tudsz még róla.-feleli barátom az ablakon kibámulva.-Minden kérdésedre választ fogsz kapni,amint rendbe jön. Csak egyet ne felejts.-tekintetét rám szegezi,és komolyabb hangvételt felvéve folytatja.-Neked is mindent meg kell majd magyaráznod.