10.fejezet:Esély

-Giya,elugrom a boltba,egy perc és itt vagyok.-a zöldségek szeletelését befejezve megtörli kezét egy konyharuhában. Kijelentésére felpattanok a kanapéról,ahol a vastag lexikont bújtam és tiltakozni kezdek.
-Miért mennél te? Ha kell valami mondd csak,emiatt igazán nem kéne félbehagynod a főzést.-hadarom mézesmázos álmosolyt festve arcomra.

-Elfelejtettem gyömbért venni,de...amúgy sem tudom folytatni nélküle az elkészítést.Napok óta,bárhova megyek megpróbálod átvállalni vagy lebeszélni róla. Gyanús vagy te nekem.-Kook felvont szemöldökkel méreget.
És én még azt hittem,hétvégén majd könnyebb dolgom lesz...
-Csak gondolkoztam és rájöttem,mennyi mindent kell megcsinálnod. Arra jutottam,hogy legalább ilyenekkel könnyíthetnék a terheden.-vonok vállat,és amolyan "a feltételezés is sértő" tekintettel fürkészem megenyhülő arcát.
-Értem...-feleli elmosolyodva. Bah,össze is szorult a szívem. Utálok hazudni. Főleg a saját bátyámnak...-Akkor ezen kívül is elkéne még pár dolog.-számolgat a konyhaszekrényt fürkészve,nemsokára pedig könyékig elmerül benne,hogy felmérje a készleteket. Felsóhajtok. Nyert ügyem van.
-Gyorsan felkapok valamit,addig listázz nyugodtan.-mosolygok rá minden lelki nyugalmamat összeszedve,és a szobámba suhanok. Magamra csukom az ajtót,majd a földre csúszok a fal mentén. Ez közel volt. Kell egy perc,hogy összekaparjam magamat,és emberi külsőt kezdjek varázsolni magamnak. Nem hagyhattam,hogy esetleg találkozzon Taevel. Azt mindenképp meg kellett akadályoznom...-ehhez hasonló gondolatokkal nyugtatom magam közben,így is remegő kézzel kezdek fésülködni.
Attól a naptól kezdve,bármilyen időpontban értem haza,TaeHyung ott ült a lépcsőn. Sokat vívódtam rajta,hogy odamenjek-e hozzá. Csak beszélni. Abból úgyse lenne baj... De végül mindig elvetettem az ötletet. Kook tiltása és NamJoon egyetértése elég volt hozzá,hogy ne merjek.
-JungGi,kész vagy?-a bátyám kopogtatása ráz fel a bambulásból,szélesre tárom az ajtót.
-Persze,köszi.-öltök magamra vidám arckifejezést,miközben elveszem tőle a felém nyújtott listát a szükséges készpénzzel együtt. Mindkettőt a kabátzsebembe süllyesztem,majd a kijárat felé indulok.
-Azért ne maradj sokáig.-torpan meg mögöttem,én pedig válaszként elmormolom,hogy "úgy lesz,nyugi",s elindulok a földszint irányába.
Már megszokásból a hátsó kijáraton keresztül hagyom el az épületet,és a bolt felé lépkedve eszembe jut valami. Pontosan akkor találkoztam vele,mikor ugyanígy,ugyanoda indultam. Még csak két hét telt el azóta,nekem mégis hosszabb időnek tűnik. Hisz annyi minden történt.
Megismertem Riniet,aki az első igazi,és legeslegjobb barátnőmmé nőtte ki magát. A bátyját is,akit jelenleg nem tudok hova tenni. Egy bizonyos érzelem hozzá is fűződik. Csak még nem tudnám letisztázni magamban. Végül pedig öt srácot,akikről biztosan állíthatom,hogy a legösszetartóbb társaság,ahova tartozhat az ember.
A vásárlást gyorsan lezavarom,a kora délutáni időpontnak köszönhetően a kasszánál sem fogad túl nagy sor. Az üzletet elhagyva megtorpanok,és az utcán egy pontba meredve újra felötlenek bennem az emlékek. Itt ütköztem neki egy vadidegennek,aki a húga elől menekült. Gondtalan,és végtelenül vidám fiúnak tűnt aznap. Talán mégis igaz a mondás:a legszebb mosoly rejti a legfájdalmasabb emlékeket. Sok minden van,ami azóta összezavart...De egyet tudok. Mindenképp látni akarom még azt a jellegzetes mosolyt.

Szinte futva indulok haza. Azt szeretném,ha most ott ülne a lépcsőn,kezébe temetve az arcát,és rám várna. Sajnálom,Kook.Másodjára készülök megszegni a tilalmad. Nem tehetek róla. Azt érzem helyesnek,hogy esélyt adjak neki. Talán,ezúttal felesleges volt az aggodalom,és nem sérülnék mellette. Ki tudja? Meg kell értened,bátyó. Erre magam fogok választ szerezni.

Kifulladva érem el az utcasarkot,kell egy pillanat,hogy kifújjam magamat. Ő most is ott ül. Ki tudja mióta,és ki tudja még meddig,ha nem megyek oda hozzá. Biztos vagyok benne,hogy a múltban történt dolgai ellenére legbelül ugyanaz,aki kész volt káposztafejeket szedegeti velem az utca közepén. Az a fiú pedig nem lehetett rossz ember. Közben elérem a lépcsőn kuporgó alakját.

-Szia.-hangomra lassan felemeli fejét,és kezeit térdére engedi. Meglepettség és öröm tükröződik a szemében. Ezeknek látványa pedig valahogy elnyomja a bennem tomboló félelmet azzal kapcsolatban,hogy mi is fog most történni...

9.fejezet: Tanács

Ezek mellett a srácok mellett csak jó hangulatban telhet az idő. Ezt biztosan állíthatom. Az ebéd ideje alatt folytonosan poénkodnak egymással,ők minden bizonnyal csipkelődésnek vagy beszólásnak mondanák,mégis átjár az összetartás(és a baráti szeretet) érzése körülöttük. Nagyon jól esik,hogy engem is a társaság tagjaként kezelnek,kérdezgetnek magamról. Igaz,nem könnyű kiszedni belőlem a válaszokat;de az étkezés befejeztével már egymást ténylegesen ismerő személyekként hagyjuk el a kis éttermet. Jin nem csatlakozik hozzánk,ő ugyanis részmunkaidős szakácsként tanonckodik a helyen,a csapat reményének nagyszüleinél. Egyszer saját éttermet szeretni nyitni,erre gyűjt-mesélte.
-Lehet,hogy nincs is rá szükség.-nevetgél HoSeok,miközben elhagyjuk az étterem utcáját.-Nekem nem ez a terepem. A Nagyiék pedig nagyon csípik,amiért ilyen udvarias és szorgalmas. A főztje sem kispályás...És mivel kölyökkorunk óta barátok vagyunk,bíznak is benne. Valószínűleg rá fogják hagyományozni az étterem vezetését.-fejezi be,én pedig mosolyogva fürkészem boldog arcát. Valóban igaz barát.
Talán elhamarkodott kijelentés,de ők mind olyanoknak tűnnek,akiknek eszükbe sem jutna hátba szúrni,esetleg elárulni egymást. Ezért őszintén csodálom őket. A bátyám is ilyen,talán jól kijönnének.
-Haver,ideje menni,mert csúnyán el fogunk késni.-sóhajt Jimin,miután a mobilján csekkolja az időt.
-Máris? Ahhj,azt reméltem haza tudjuk kísérni előtte Giyát.-biggyeszti le ajkait a megszólított,és gyors kézfogással,tőlem pedig öleléssel búcsúzik,épp úgy,mint az izmos tag.
Mint megtudtam,ők a délutáni óráikat egy koreográfus társaságában töltik segédként. Azért küzdenek,hogy tánctanárok lehessenek,a mozgás és a zene a mindenük.
-Tudjuk-tudjuk,te mindig mindenben reménykedsz.-vigyorog barátja,majd húzni kezdi a megfelelő irányba. Eyesmileolnak egyet az irányunkba és szapora lépésekre kapcsolva megindulnak közös munkahelyükre.
További néhány kanyar után YoonGi is leszakad tőlünk,így kettesben maradok NamJoonnal. Egy darabig csendben lépkedünk egymás mellett,végül ő szólal meg elsőként.
-Tudsz arról,mit csinált,igaz?
-Igen.-felelem halkan,és a még néhol tükörfelszínű pocsolyákkal ékesített járda felé fordítom a tekintetem. Nem kell kifejtenie,kire vonatkozott a kérdés. Magyarázat nélkül is tisztában vagyok vele.
-Tanácsolt bárki bármit azzal kapcsolatban,hogy mit is kéne tenned?-érdeklődik,én pedig sóhajtva helyeslek.
-A bátyám...
-Rinie barátja,igaz?
-Ühüm.-bólintok.-Megtiltotta,hogy találkozzak Taevel.
-Akármennyire is rossz ezt mondani,de egyet kell értsek vele.-vágja rá Nam,mire meglepetten nézek fel szemeibe.-Sajnos...mindkettőtök érdekében.
Elszomorodva biccentek egyet,majd inkább az úton elhaladó autókat kezdem bámulni,hogy ne lássa a csalódottságomat. Nem is tudom miért,de nem ezt a választ reméltem. 

-Nézd,se neked,se neki nem lenne könnyű,ha túl közel kerülnétek egymáshoz. Nem sokat meséltél a gyerekkorodról vagy hasonlók,csak mostani dolgokról. Nem faggatlak,mindössze levonom a következtetést,hogy vannak rossz emlékeid. Akárcsak neki.-hadarja,én pedig ismét szótlanul,egy fejmozdulattal jelzem,hogy értem mire gondol.-Csak nem szeretném,hogy bármelyikőtök is újabbakat szerezzen belőlük.-sóhajt,én pedig halványan elmosolyodom. Aranyos,hogy ennyire szívére veszi a barátai dolgait.-Ő ragaszkodik,te nehezen kötődsz.
-Elég lehetetlen párosítás...-nevetgélek zavartan,keserű mosolyomat leplezve.
-Ahogy mondod.-húzza a száját,s megtorpan,ahogy az otthonomhoz vezető utolsó előtti sarkot is elérjük.-Most viszont mennem kell,és neked is tanulni kéne holnapra...
-Köszönöm a tanácsot.-búcsúzok halkan,Nam pedig vállon vereget és elindul visszafele,én pedig tovább lépkedek előre.

Elérem az utcánkra kanyarodó utolsó sarkot is,mikor megpillantom a lépcsőház előtt üldögélő alakot. Sötét kabátba burkolózott testtel bámul maga elé. Egy pillanat alatt felgyorsul a légzésem...aztán felötlik a gondolataimban a néhány perccel ezelőtti beszélgetésem NamJoonnal.  Felsóhajtok,és nehéz szívvel,feltűnés nélkül a hátsó bejárathoz indulok,cserben hagyva a magányosan várakozó TaeHyungot.

8.fejezet: Társaság

Másnapra nyoma sincs az előző reggeli lelkesedésemnek. Ráadásként az esőcseppek monoton kopogására ébredek,amelyek az éjszakai vihar utódjaként lepik el a várost. Bár nem zavar különösebben. Illenek a hangulatomhoz.
A kelleténél kicsit később jutok el a konyhába,így a készülődést sietős tempóban folytatom,s csak futó pillantást vetek a reggelijét készítő bátyámra. Mégsem kerüli el a figyelmemet a száján bujkáló vidám mosoly. A tegnapi beszélgetésünk után nem igazán értem,mi oka erre;de inkább nem kérdezek rá. Az idő hiánya mellett affinitást sem érzek hozzá,hogy megszólítsam.

Köszönés nélkül hagyom el a lakást,és ezúttal egyedül indulok végig az utcák pocsolyákkal tarkított sorain. Az esőt egyre erősebben ontja magából a borús,szürke ég;miközben a gimnázium felé haladok. Rinievel a bejáratnál akadok össze,halvány mosolyt festek az arcomra és viszonzom a köszönésnek szánt ölelését.
-Milyen órával kezdünk?-kérdezi ásítva,ahogy belépünk a csacsogó,néhány esetben megázott diákoktól nyüzsgő épületbe.
-Fizika.-felelem készségesen,és nem tudom megállni,hogy ne nevessek fel a savanyú arckifejezését látva.
-Ugye csak szivatsz?! Semmi kedvem a második napot kínzással kezdeni~...-panaszkodik,majd kis gondolkodás után felderül az arca.-Tudod mit,úgy is keveset aludtam az éjjel...
Elmosolyodom,de túl műre sikeredhetett,mert Rin felvont szemöldökkel von kérdőre.

-Minden okés?

-Persze.-biccentek relfexszerűen,majd hitetlenségét realizálva felsóhajtok.-Tegnap...

-Igen?

-Kook...elmondta azt,amit Taeről meséltél neki.

-Áh.-bólint,amolyan "mindent értek" stílusban.

-De van valami,amit nem értek.-pillantok fel rá.-Miért akartad akkor mégis tegnap,hogy találkozzak vele...?

A jelző csengő megakadályozza,hogy választ kapjak,Rinie megragadja a csuklómat és félhangosan szitkozódva,futólépésben terel az általam még nem ismert tanterem irányába.
Idegesen tördelem ujjaimat az óra minden egyes percében. A szigorú tanárnő mellett esélyünk sincs,hogy suttogva elmagyarázza nekem a dolgot,így csak néhány kétségbeesett pillantást tudunk váltani.
A terv szerint nagy vonalakban átismételjük a tavalyi anyagot,a fénytörés törvényeivel kezdve. El sem jutnak a tudatomig a tanórán elhangzó szavak,elgondolkodva bámulok ki az ablakon. Egy csapásra újra idegennek érzek mindent,ami körbevesz,pedig még ki sem ismertem a helyzetemet és a résztvevőit. TaeHyung...Többet gondolok rá a kelleténél. Neki talán fel sem ötlik a gondolataiban mindaz,ami történt. 

Hallgatnom kell Kookra. Nem akarok még több gondot okozni azzal,hogy óvnia kell a meg nem történt botlásoktól,kirántani a még meg sem bántó emberek karmai közül,felsegíteni a nem bekövetkező esésekből...
Arra eszmélek,hogy a kicsöngő hangjára összerezzenek,és tekintetemet elhomályosítja az a bizonyos fátyol. Pislogok párat,hogy visszafojtsam könnyeimet,majd a füzetemet a táskámba süllyesztve Rin után indulok a folyosóra,hogy végre felelni tudjon a kérdésemre.
-A bátyám,legyen akármennyire idióta és köcsög,nem rossz ember.-kezdi halkan úgy,hogy rajtam kívül semmilyen érdeklődő fül ne tudja elcsípni a szavait. Hátát a szekrényeknél támasztja meg,és látszik,hogy erősen koncentrál.-Nem tudom mi történt akkor,miért vesztette el ennyire a fejét. Csak annak voltam szemtanúja,amin utána keresztülment.-jelentőségteljesen rám pillant.-És senkinek nem kívánom azt a vívódást. A saját büszkesége küzdött a bűntudatával. A pszichiáter kezelése fél évig tartott,és a neheze csak azután következett. Egy évvel ezelőtt...-még jobban lehalkítja hangját,szinte már suttogva folytatja.-Megpróbált véget vetni a saját életének.-nagyot nyelek,a hideg kiráz csak a gondolatától is,ahogy az általam látott folyamatosan vigyorgó srác a konyhakövön kuporog,késsel a remegő kezében,és zokogva szorítja mellkasa irányába...-Aztán talpra állt,és engedelmesen szedni kezdte a nyugtatókat. Ebben nagyon sokat segítettek neki a srácok,mindannyian tartották benne a lelket. Hálás vagyok ezért. Végül,újra az én beszólogatós tesómmá vált.-arcán egy pillanatra halvány mosoly suhan át.-Aztán,nem olyan rég megint hullámvölgybe került. Nem hiszem,hogy újra megfordulna a fejében az öngyilkosság gondolata,de...-tekintetével elsápadt arcomat fürkészi.-Igaz,eleinte osztottam a bátyád véleményét. Haragudtam Taere,mert attól féltem,minden megismétlődik. Sokat gondolkoztam erről. Tudom,hogy melletted nem történne meg ugyanaz vele,ami akkor,azzal a lánnyal. Megérzés.-ránt egyet a vállán,majd ellöki magát a szekrénytől és tovább indulunk a folyosón.-Kookie viszont továbbra sem akarja,hogy bármi közötök legyen egymáshoz...és az ő akaratával nem szállhatok vitába.-sóhajt.
-Ühümm.-nyögöm,a lábam elé bámulva,miközben elérjük a megfelelő termet. Egyre tanácstalanabbnak érzem magamat. Nem tudom mitévő legyek,mi lenne a helyes út. Betartani a bátyám tiltását,vagy a sarkamra állni? Fogalmam sincs. Egy biztos,utóbbi esetben könnyen orra bukhatnék...

A többi óra szinte észrevétlenül eltelik;ha valaki megkérdezné,egyikről sem tudnám megmondani,hogy miről is volt pontosan szó.Rég voltam ennyire dekoncentrált.
-Mondd,hogy végeztünk mára...-ásít egyet Rinie.
-Öhm,már kijöttünk a suliból.-világítok rá a tényre értetlenül,de határozottan leint.
-Hallani akarom.
Elmosolyodom,majd komoly tekintettel nézek szemeibe.
-Hazamehetünk.
-Máris jobb.-vigyorodik el vörös haját átdobva válla felett,én pedig fejcsóválva fordulok vissza a bejárat irányába,ahonnan ismerős alakok közelednek,sporttáskákkal a vállukon. Egy pillanatra megrémülök,de gyors számolás után megkönnyebbülve sóhajtok egyet. Csak öten vannak,Tae nincs velük.
-'Reggelt.-lép közelebb elsőként Jimin,zsebre tett kezekkel,Rin pedig a fejét fogva hűti le.
-Hülye,3 óra múlt.
-Én is örülök neked.-nevetek HoSeokra,aki valósággal a nyakamba ugrik,és feltehetőleg a maradék szuszt is készük kinyomorgatni belőlem. Kezdem úgy érezni,amint felbukkannak nem marad nyomott a hangulatom.
-Ebédelni indultunk a szokásos helyre,nem jöttök?-mosolyog kedvesen a legidősebb srác,mire a barátnőm-megkockáztatom így titulálni...-elégedetlenül csettint egyet a nyelvével.
-Bocsi skacok,de találkozóm van JungKookkal.-arcán enyhe pír jelenik meg.-Ma vagyunk egy hetesek,és elhívott egy étterembe...-így már világos a bátyám reggeli mosolygombóc viselkedése.-Viszont,Giyának semmi dolga,nem igaz?-folytatja,én pedig zavarba jövök a rám szegeződő szempárok vizslatásától.
-I-igaz...
-Király!-csillan fel NamJoon szeme.-Majd jól teletömjük kajával,úgyis olyan sovány...-vigyorog,mire Rinie vállon vereget.
-Csak vigyázz,nehogy lelépjenek,mikor a számlára kerül a sor...-súgja a fülembe.-Holnap találkozunk.-kuncog,majd gyors léptekkel elsiet a társaságtól.

Megszeppenve indulok tovább az ötös fogat mellett lépkedve.
-Nem olyan puccos meg népszerű,de iszonyat jó a kaja.-újságolja izgatottan a csapat reményeként megismert fiú.
-Csak azért mondja,mert a nagyszüleié a hely.-mormogja YoonGi és az égre néz,majd arcát a nyaka köré tekert pufi sálba fúrja.-Legalább már nem esik.
Félszegen bólintok. A két nappal ezelőtti énem tuti elfutott volna ezt a csapatot látván. Most pedig,nem tudom mit gondoljak. Végül is,farkaséhes vagyok.

7.fejezet:Indok

Keresztbe font karokkal,várakozón fürkészem az arcát. Nem akarom kimutatni,hogy valójában mennyire mardos a kíváncsiság.
-Inkább üljünk le.-biccent Kook a nappali irányába,mire ajkamat harapdálva követem a helységbe,és levágom magamat a kanapéra.
-Szóval...a helyzet az,hogy mindent pontosan én sem tudok.-elhelyezkedik mellettem és malmozni kezd ujjaival. Ismerem ezt a gesztusát. Erősen gondolkodhat és ideges is lehet.-Rinie mesélte el nekem az egészet.- Bökd már ki!-unszolom magamban.-TaeHyung veszélyes ember. Beteg.-ejti ki nagy nehezen ajkain szavait.
-Pontosan...mire célzol ezzel?-kérdezem,hangom csengése idegen számomra. Mintha kívülállóként hallgatnám a beszélgetést. Talán a választól való félelem okozza.
-Volt egy barátnője,két évvel ezelőtt. Rin szerint jóformán össze voltak nőve. Csakhogy...-szünetet tart,míg az utcában elhaladó mentőautó fülsüketítő szirénái el nem halnak.-Nem tartott sokáig a dolog. A lány hamar ráunt. Elkezdte különböző,átlátszó indokokkal lemondani az invitálásokat a házukba. Majd később az összes találkát. Tae dühös volt. És a helyzet csak rosszabbodott. Mikor teljesen megszakította vele a kapcsolatot,vagyis istenhozzádot mondott,sem hagyta annyiban az ügyet. A munkahelyéről hazáig követte,minden egyes nap. Kérlelte,kezdjék újra;ne hagyja el.-úgy érzem,a torkomban keletkezett gombóc mostanra kitölti a levegő beáramlására szolgáló egész teret,a légzésem nehezebbé válik.
-Nem értem.-mondom halkan,megrázom a fejemet.-Miért lenne emiatt olyan veszélyes?
-Mikor egy alkalommal a lány zaklatásért való feljelentéssel kezdett fenyegetőzni...-folytatja figyelmen kívül hagyva.-Bedurvult. Megütötte,több sérülést is okozott neki. Végül a járókelők állították le. Rin elmondása szerint több hónapig pszichiáterhez kötelezték. Az ő határozata szerint kell nyugtatókat szednie.
Elhallgat,az én agyamban azonban továbbra is millió gondolat cikázik.

-Pontosan ezért nem szabad a bizalmadba engedned...Remélem,hogy megértettél.-töri meg végül Kook a kínos csendet,lezárásképp biztatóan megszorítja a kezemet,majd magamra hagy. 

Egy darabig meredten bámulok magam elé.
 Hallgatnom kell rá,a bátyám. Nem szabad,hogy ez ennyire letörjön. Hiszen nem is történt semmi komoly közöttünk TaeHyunggal. Végeredményében nem csattant el az a bizonyos csók. Akkor miért...?Kétségbe ejt az apró tényező,az a parányi "mi lett volna,ha"...Elszomorít. 
Az arcomra szorítom a legközelebbi díszpárnát és néma kiáltással vezetem le a feszültségemet.
Idióta vagyok. Bele sem gondoltam,hogy alig tudok róla valamit. Felesleges volt reménykednem,hogy kivétel lesz. A naivitás mögött végül mindig van valamilyen indok,ami miatt nem bízhatok.
A szobám felé lépkedve újabb gondolatok ütnek szöget a fejemben. Rin tud a legrészletesebben erről az egészről,mégis inkább támogatta,hogy találkozzak Taevel. Visszacseng a fülemben a bátyjához intézett szava,amivel el akarta élni,hogy elengedjen.:Emlékezz. Talán ő úgy gondolja,nem ismétlődnének meg a történtek. 
Gyors mozdulatokkal cserélem le az iskolai egyenruhát. Túlságosan összezavarodtam.

 Az ablakomhoz sétálok,és kipillantok rajta.
Egy másodperc töredékéig,mintha színes szárnyak suhannának el a lemenő Nap utolsó sugaraival ékesített égen. Pillangó.
Letörlöm az arcomon végiggördülő kósza könnycseppet. Úgy érzem,felrobbanok.

6.fejezet:Emlékezz

Eddigi életemben egyszer volt rám dühös. A bátyám lévén természetes,hogy voltak kisebb összetűzéseink-utólag beláttam,hogy ezeknek javarészt én voltam az okozója-,igazán azonban csak akkor haragudott,ha csak néhány pillanatra is.


Miután elvesztettem a barátaimat,otthon sem leltem nyugalmat,de volt valaki,aki mellett továbbra is mosolyogni tudtam. A nagymamám,anyai ágon. Nagyon szerettem őt.
Egy másik kerületben lakott,így nem találkoztunk,csak hetente egy alkalommal. Azokon a délutánokon nevettem a legtöbbet. A nagypapa évekkel a születésem előtt halt meg.
-A legjobb ember,akivel valaha találkoztam...Kedvelnétek egymást.-mondogatta Nagyi. Rengeteget mesélt róla,a találkozásukról;arról,hogyan szerettek egymásba. Mindketten imádták a tengert,egy hajón fogadtak egymásnak örök hűséget. Azt mondta,sokszor álmodik arról a napról. Gyakran sétáltunk el a kikötőhöz. Vidáman figyeltem,ahogy múltba révedt szemekkel kémleli a vizet. Az elhunyt szerelmére gondolt.
Nem sokkal az általános iskolai ballagásom után esett meg a dolog. Anya egyik reggel kopogás nélkül nyitott be hozzám. Fáradtnak tűnt.
-Megint veszekedtetek?-kérdeztem félve,mire könnybe lábadt szemekkel rázta meg a fejét. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés,felültem az ágyban.-Mi történt?
-Békésen szenderült a másvilágba.-felelte halkan.
Összetörtem.

Hosszú heteken keresztül jártam ki egyedül a kikötőhöz. Figyeltem a kifutó és beérkező  csendes hajókat,uszályokat,feltűnő motorcsónakokat,a tekintélyt parancsoló óceánjáró óriásokat. Még sosem éreztem magam olyan magányosnak.
Aztán elérkezett a temetésének napja,én pedig utolsó jelenlevőként búcsúztam tőle:
-Remélem,nagypapával álmodtál...

Sokáig gyászoltam,úgy éreztem,felborult minden körülöttem. Nem volt kihez mennem ha bánatom volt,anyáék csak az egymás iránt érzett dühvel voltak elfoglalva,Kookot pedig nem mertem zavarni.
Úgy döntöttem,elszököm. Gyermeteg gondolataimmal mindent elterveztem.
A nyári szünet utolsó napján időzítettem,összepakoltam a legszükségesebbeket egy hátizsákba,és szokásosan a kikötőbe indultam. Azt terveztem,egy messzire induló hajóval fogok elmenni,búcsúként csak egy levelet hagytam az ágyamon. Megláttam egy kisebb hajót. Utasokat szállított,kis érdeklődéssel megtudtam a célként kitűzött kikötő nevét is. Egy európai városhoz tartozott.
A spórolt zsebpénzemből vettem egy jegyet,szerencsére futotta rá. Megszólalt a hajókürt. Az utasok beszálláshoz készülődtek.
 A hátizsákomat magam mellett lógatva lépkedtem a sor végén,mikor valaki hátra rántott.
-Mégis mit képzelsz?!-ordította JungKook és kitépte a táskámat a kezemből.
-Menj haza,bátyó.-feleltem dacosan,mire csuklómnál fogva kezdett rángatni.
-Együtt megyünk haza.
-Nem akarok. Anyáék...
-Szerinted nem vagyok tisztában vele?-hangosan beszélt,és megtorpant velem szemben.-Azzal,mik folynak ott,azzal,hogy mennyire hiányzik neked a nagyi,egyáltalán az érzéseiddel?-folytatta,olyan dühösen amilyennek még nem láttam. Keze ökölbe szorult,szeme haragot tükrözött.-Miért nem fordultál hozzám? Mire megoldás az,ha menekülsz,Giya?
Nem mertem megszólalni,csak bámultam magam elé,leszegett fejjel.
-Már vagy egy órája kereslek. Most szépen velem jössz.-sóhajtott hosszan,majd megenyhülve hozzátette:-Ha megígéred,hogy nem próbálkozol még egyszer ilyesmivel,nem mondom el anyáéknak.
Bólintottam.
-Ha baj van,mondd el nekem. Nem kell elzárkóznod a saját bátyádtól.-végigpillantott fekete ruhámon.-A nagyi nem örülne,ha ezt látná.-mosolyodott el,én pedig szipogva bújtam hozzá.
-Nem akarok haza menni...
-Találtam munkát.-simított fejemre.-Nemsokára elköltözhetünk. Addigra nagykorú leszek,és megtehetem. Mit szólsz?Csak te meg én.
Kikerekedett szemekkel néztem fel arcára,és az információ megemésztése után fejemet mellkasába fúrva motyogtam:
-Köszönöm...


Most az akkori indulatának többszörösével pillant ránk,először Tae kezére,melyet a derekamra simított,majd egyenesen a fiúra.
-Engedd el,vagy megbánod.-szűri fogai között a szavakat.
-Miért?-kérdez vissza nyugodt hangon TaeHyung.-Baszki,nem a te dolgod,mit csinálok vele.
-Azt mondtam...
-JungKook!-a mellé lépő Rinie bátyámba fojtja a szót,és hátára simítva kérlelni kezdi.-Ne legyél ilyen,ő...
-Pontosan te mesélted el,mit művelt már ez az ember.-néz barátnőjére,szavaitól pedig gombóc keletkezik a torkomban.
-Miről beszélnek?-suttogom halkan,és az ölelő kar tulajdonosára emelem a tekintetem. Nem felel,láthatóan gondolkodóba esik.
-Jobb,ha most hazamentek.-szólal meg MinRin,Kooknak és nekem címezve szavait.-Holnap találkozunk.
-Nem megy sehova!-vág vissza idősebb testvére és érzem,ahogy megfeszülnek izmai.
-TaeTae.-lép hozzánk húga.-Emlékezz.-a szorítás azonnal enyhül,én pedig óvatosan hátrálok egy lépést.
-Sajnálom...

Hazaérve a szobám felé indulok. Haragszom. Leginkább magamra,mert mindig csak galibát okozok az embereknek. És Kookra.
-Nehogy már még te legyél felháborodva.-kapja el csuklómat,mielőtt még magamra csukhatnám az ajtót és maga felé fordít.-Miért nem hallgattál rám? Világosan megmondtam,hogy...
-Világosan?! Nem,bátyó,csak eltiltottál tőle.-kelletlenül beharapja alsó ajkát.
-Mit akarsz?
-Az indokot. Mondd el,mi ez az egész,mit mondott neked Rinie vele kapcsolatban,amiért eltiltottál tőle.-hadarom idegesen.
-Nem lehet...
-Oké.-elhúzom kezemet és belépek a szobámba,de utat áll a becsapódó ajtónak.
-Várj már! Biztosan tudni akarod?-fürkészi arcomat,mire dobogó szívvel bólintok. Felsóhajt.-Legyen...

5.fejezet:Engedetlenség

-Te meg kit hurcoltál ide?-kérdezi meglepetten egy álmos tekintetű srác,miután néhány másodperc elteltével mindannyiuknak szemet szúr a jelenlétünk.
-Ő itt JungGi.-vigyorog büszkén MinRin,mintha valami szerzemény lennék,akit sikeresen becsábított a vadak közé.
-Hm,friss hús.-lépked felénk egy feltűnően izmos karú ismeretlen,ezzel a kijelentésével pedig nevetséges módon még igazolja is az előbbi teóriámat.
-Nyughass,Jimin.-hűti le egy intéssel TaeHyung.-Én láttam meg először.-kaján arckifejezéssel vállon veregeti barátját,aki felvont szemöldökkel ugyan,de visszavonulót fúj.
-Holnapra még úgy sem kell tanulnunk.-folytatja Rin mosolyogva.-Én pedig áthívtam Kookot,szóval...
-Igazad van,senki sem szeret egyedül otthon maradni.-kacsint Tae,és nem kerüli el a figyelmemet,hogy húgát kivéve a csapat többi tagja milyen feszült figyelemmel követi a mozdulatait.

Csak kapkodom összevissza a fejemet,a belső vészharangom őrülten jelez,de semmi menekülési útvonal nem jut eszembe. Szívesen tölteném az időmet vele,de nem szabadna...
-Szerintem illene nekünk is bemutatkoznunk,mielőtt elrohan miattatok.-mosolyog egy,eddig a háttérben maradt tag,és udvariasan meghajol.-SeokJin vagyok,és ne kérdezd hogy ragadtam ebbe az idióta társaságba.

-Jimin.-biccent az imént már felszólaló.-És ne kérdezd,miért viseljük el ezt a vén csontot.-teszi hozzá,magasabb társára vigyorogva,aki reakcióként csak szemeit forgatja. Úgy látszik,belé jóval kevesebb harci kedv szorult.
-YoonGi vagyok.-következőként a kicsit fáradtnak látszó fordul felém,megvillantva egy édes vigyort.
-Én pedig HoSeok,a csapat reménye~.-zizeg a mellette álló fiú,ráadásként pedig megajándékoz egy gyors,de annál szorosabb öleléssel is,ami ellen esélyem sincs tiltakozni.
-Ne aggódj,először én is pedofilnak néztem,pedig egész egyszerűen egy falura elegendő életvidámság szorult belé.-magyarázza röhögve a sort záró tag.-NamJoon vagyok.-közli ezután lazán.
-Örültem a találkozásnak.-hajolok meg mindenkinek címezve a formalitást,majd feszengve egyenesedem fel újra. Nehezemre esik viszonozni azt a közvetlen hangsúlyt,amit ők tanúsítottak velem szemben.TaeHyung elköszönésképpen sorban lepacsizik mindegyikőjükkel.
-Okosan.-motyogja neki félhangosan az utolsóként bemutatkozó haverja. A tekintete komolyságot tükröz közben,és-bár általánosan túlreagálok mindent- ez aggasztani kezd. Kiérünk az épületből,majd sorban elhelyezkedünk a már ismerős,fekete autó ülésein. 

Rin a mobiljával babrál egész úton(egyszer izgatottan bejelenti,hogy a bátyám üzenete szerint nem sokára ő is odaér,egyenesen munkából érkezik),Tae csöppet sem biztonságos tempóval szeli az utakat,én pedig az ajkaimat szinte véresre harapdálva csak bámulok ki a jármű ablakán.
A kertvárosias környék egyik utcáján állunk meg pár perc elteltével,és a testvérek egy modern,emeletes családi ház felé invitálnak. Próbálom leplezni a lenyűgözöttségem belépve a tágas térbe,de Rin rám pillantva elneveti magát.
-Először Kooknak is hasonló volt a reakciója...
-Odafent leszünk.-hadarja a bátyja,majd magával is húz az emeletre,egyenesen a saját szobájába vezet.A helységben a zöld,fekete és fehér színek dominálnak,minden berendezés igazodik ehhez a színskálához. A földszinten látottakhoz hasonlóan tágas szoba,egyik falán hatalmas ablakkal.
-Hű.-pislogok megilletődve,összevetve ugyanis nem semmi a látvány.
-Ez lenne az én kis birodalmam.-vigyorog megszokott ezerfogas kiadással a mögém lépő srác,és hátulról átkarol,vállamra támasztja állát.-Örülök,hogy itt vagy.
Pedig nem volna szabad. Halványan mosolyogva keresem tekintetét,ezúttal nem frusztrál a közeledése,nem húzódom el az érintése elől. De én is örülök.

Az idill pillanatnak azonnal vége szakad,amint meghalljuk a bejárat irányából érkező lépéseket. JungKook.
-Ebből baj lesz.-bontakozom ki ijedten karjaiból,és ajkamat beharapva fordulok szembe vele.
-Mégis miért?-kérdezi megütközve,teljesen jogosan.
-A-azért,mert nekem megtil...-közelebb lép felém,én ösztönösen hátrálok,s elharapom a mondat végét.
-Nem lesz baj.-feleli,miközben egyik keze derekamra vándorol,lassan magához húz. Elvörösödve hajtom le a fejemet,de nincs lélekjelenlétem ellenkezni,titkon túlságosan is vágytam erre a mozdulatára. Szabad keze segítségével végig simít arcomon és megemelve sajátjába kényszeríti tekintetem,közelíteni kezd,majd...

-JungGi!-az ajtó kivágódásának zaja eltörpül Kook kiáltásának hangereje mellett. Kétségbeesetten figyelem,ahogy kezeit ökölbe szorítja,majd arcán végtelenül dühös kifejezéssel megindul felénk.

4.fejezet:Hegek,új

Az iskola első napja. Egy hónappal ezelőtt nem hittem volna,hogy más tanulók között fogom eltölteni,mégis izgatottan ébredek.

-Jól nézel ki.-mér végig büszkén mosolyogva JungKook,amint az egyenruhámban kicsoszogok a konyhába,hogy indulás előtt,reggeli gyanánt elrágcsáljak egy almát.
-Köszi.-felelem kimérten,és a gyümölcsbe harapva indulnék is vissza a szobámba,hogy folytassam a reggeli készülődést,de utánam szól:
-Mégis meddig fogsz ezen durcázni?-sarkon fordulok és tekintetét kerülve válaszolok.
-Megtiltottad,hogy találkozzak vele.-megrázom a fejemet.-Ez így nem igazságos.
-Nyomós okom volt rá...
-Nekem pedig jogom,hogy tudjam az indokot!-felelem megemelve a hangomat,ám inkább elkeseredetten,mint dühösen.
Nem válaszol,feltehetőleg gondolkodóba esik,mit mondjon. Gyors léptekkel viharzok vissza a négy fal közé,az egyetlen helyre,ahol biztonságban érzem magamat. Megállok az egész alakos tükör előtt,és végigpillantok magamon. A gimnázium második évét fogom ma megkezdeni,egy új helyre idegenként becsöppenve. Félek,ez észrevehető a rám visszapislogó elsápadt tükörképemen is.
Mennyivel másabb lenne,ha most itt állna mögöttem anya,a hajammal babrálna,és azt mondaná,"nincs félnivalód".
Visszacsöppenek a valóság aggasztó talajára,és sóhajtva rendezem copfba hosszú,szőke tincseimet. Akármennyire is neheztelek rá jelenleg,Kooknak igaza volt. "Ha felejteni akarunk,élni kell az új lehetőségekkel."
Telefonom rezgése szakít meg a gondolatmenetemben,meglepetten pillantok az üzenetet jelző képernyőre."Az első napon nem a legszerencsésebb elkésnünk,szóval told le a segged az utcára,mert itt hagylak.;)"-MinRin. Elmosolyodva vetek egy utolsó pillantást a külsőm végeredményére,majd táskámat a vállamra kapva az előszobába sietek,és felkapom a cipőmet.
-Sok szerencsét.-torpan meg mögöttem a kezeit idegesen tördelő bátyám,én pedig halványan elmosolyodva pillantok hátra az ajtóból.
A lépcsőházban a zajjal nem törődve trappolok végig,teljesen feldob a tudat,hogy nem egyedül kell megtennem az első lépéseket az új környezetemben.
-Sziaa!-Rin valósággal a nyakamba ugrik amint megpillant,láthatólag legalább annyira örül nekem,mint én neki.
-Rendes tőled,hogy eljöttél.-motyogom zavartan mosolyogva,amint egymás mellett lépkedve a gimnázium felé vesszük az irányt.
-Ugyan,semmiség. Alig várom,hogy jobban megismerkedjünk.-vigyorodik el,ezzel a mozdulatával pedig túlságosan is a bátyjára emlékeztet.-Egyébként,nem kell aggódnod. Vannak páran,akik nem túl jóindulatúak,de az osztály nagy része nem is vette fel a kapcsolatot senkivel a múlt tanév alatt. Inkább a tanulásra koncentrálnak.-ránt egyet vállain. Nos,ez Koreában egyáltalán nem meglepő,mégis örülök,hogy legalább egy ismerősre már szert tettem.

A tanév a szokásos nyitó "ünnepséggel" kezdődik,amely kis túlzással az igazgató végeláthatatlan és monoton beszédét foglalja magában. Ezek után a termekbe vonulnak az osztályok,közöttük a miénk is-bezsebelek néhány furcsálló,esetleg lenéző pillantást,de a legtöbbeknek elkerülöm a figyelmét-,majd az osztályfőnökünk maga mellé szólítva bemutat az osztálynak.
-Szeretném,ha jól érezné magát nálunk,és gyorsan befogadnátok a kis közösségetekbe.-pillant végig szigorúan az unott arcokon.Illedelmesen meghajolok,majd a Rinievel közös padunk felé sietek,hogy csendben helyet foglaljak.
Az elkövetkezendő órában ismerteti a tanév idei tervét,majd kihív egy fiút,akinek az utolsó betűig fel kell olvasnia a házirendet. A nap lassabban telik,mint amire számítottam,de végül az utolsó kicsöngő is elhangzik,a diákok pedig álmos,nyomott,peckes vagy éppen modellekhez hasonlatos léptekkel szállingóznak ki az épületből.
-Tavaly még nagyobb volt a lelkesedés.-kuncog Rinie amint kilépünk a folyosóra,de meglepetésemre nem a kijárathoz indul.
-Hova megyünk?-vonom kérdőre vonakodva.
-Kookieval megbeszéltük,hogy délután átjön,gondoltam Tae pedig örülne neked.-felvont szemöldökkel jelzem,hogy továbbra sem értem az összefüggést azzal,hogy miért tartunk az épület túlfelére.-Ilyenkor a haverjaival kosarazik a sportcsarnokban. Szerencséjükre a diri szó nélkül hagyja,pedig már egyikőjük sem tanul itt.-meséli,miközben benyit a kétszárnyas ajtón,és megpillantjuk a hat,mezben feszítő fiút,akik közül rögtön az ismerős alakra koncentrálódik a figyelmem,és ajkamat beharapva agyalok,mit is fogok ezért kapni a bátyámtól.

3.fejezet.:Bizalom

Jólesőn kortyolok bele a jegeskávémba és tekintetemet óvatosan a velem szemben mosolygó TaeHyungra emelem. Mi ütött belém? Már azzal zavarba tudott hozni,ahogy néz.
-És mondd,miről szoktatok beszélgetni egy sráccal így,az első találkán?-kérdezi,ezzel pedig több szempontból is meglep. 

Egyrészt,ezek szerint a szemében jelenleg egy randevún ücsörgünk,Ő minden görcsösség nélkül,kedvesen;én pedig Rin hajához hasonlatos színt öltve az arcomra. Megkönnyebbülést érzek ennek tisztázása végett. Másrészt viszont megütközöm.
-Nincs...semmi tapasztalatom ebben.-zavarodottságomban oldalra fordítom a fejemet,és az ablakon át az utcára tekintek. A déli,meleg napsugarak meg-megcsillannak a magasabb épületek ablakain,majd visszaverődve érkeznek különböző pontokra az utcán,így alkotva azt a bizonyos fényjátékot,amelyben szívesen elmereng az ember.
-Hm...-húzódik szája huncut félmosolyra.
Segít a helyzetemen,hogy maga rukkol elő a témákkal,sosem hagy sokáig hallgatni,a kínos csendet mindig megtöri egy újabb ötlettel. Nem tudom hova tenni az érdeklődő nézést,amellyel az órákon át húzódó beszélgetésen keresztül arcomat fürkészi. Logikátlannak tartom,hogy valami felkeltse az érdeklését rajtam,bennem. Én ugyanis nem játszom az elérhetetlent,nem húzom az agyát. Egyszerűen zárkózottabb vagyok az átlagnál,és legtöbbször bizalmatlan az ismeretlennel szemben.
Pontosan az utóbbi miatt feszélyez,hogy bár rólam sokat kérdez,Ő alig árul el újat magáról;így nem tudom kiismerni. De valahogy feledteti velem az az édes nevetés,amit olyan sokszor hallat a percek alatt.Az idő rohanása fel sem tűnik,és mire kilépünk a kávézó ajtaján,a Nap sugarai már a kora esti,halvány változatra csillapodva simogatják lágyan a környező házak falait.

Hazáig kísér,én pedig elgondolkozva lépkedek magas alakja mellett a járdán.Talán meg fogom bánni,csalódni fogok. Még nem tudok róla elég dolgot,mindezek ellenére megkockáztatom a kijelentést:bízhatok benne.
-Számíts a keresésre.-torpan meg vigyorogva a lépcsőház előtt,és zsebébe süllyeszti telefonját,amelybe kérésére előzetesen remegő kezekkel elmentettem a számomat.-Jóéjt.-lép nagyon közel hozzám,és mikor automatikusan biztonságos távolságba hátrálnék,ezt megakadályozván derekamra simítja egyik kezét,majd arcomhoz hajolva óvatos puszival búcsúzik. Néhány pillanatig kikerekedett szemeimet nézi mosolyogva,aztán lassan elengedve ellépdel a megfelelő irányba.

Hosszú ideig ácsorgok és rég eltűnt körvonalai után bámulok,már beköszönt az este a városra,végül egy érintésre rezzenek össze.
-Miért vagy idelent?-vonja fel egyik szemöldökét Kook,és maga után húz az emeleti lakásunkba.
-Taevel voltam.-terülök el a kanapén,és remélem,hogy nem kell beszélnem neki a mai napról. Amellett,hogy életem első ilyen jellegű találkáját éltem át,az emléket sem szívesen említeném,ami a parkban rémlett fel bennem.
-Azt hittem beiratkozni küldtelek el itthonról.-ráncolja homlokát a bátyám,és megáll felettem.

Nem kerüli el a figyelmemet,hogy feltűnően sokszor érinti meg ajkait,egyszer nyelvével is,míg a válaszomat várja kitartóan. Bár nem tapasztalatból,de tudom,mit jelez ezekkel a mozdulatokkal. Elmosolyodom. Ezek szerint jól halad a dolog kettejük között.
-Elintéztem azt is,amit kértél!-tiltakozok és ülő helyzetbe tornázom magamat.-Csak találkoztunk és...
-Nézd,Giya.-szakít félbe sóhajtva és helyet foglal mellettem.-Rinivel jó néhány témát kitárgyaltunk,nem volt ez alól kivétel a bátyja sem. Azt akarom,hogy ne találkozz vele.-közli kertelés nélkül.-TaeHyung nem olyasvalaki,aki mellett nem fogsz sérülni.

2.fejezet:Kezdetnek

Egy hete,hogy utoljára láttam. Pontosabban összesen aznap,és azóta sem. Az invitálásra késő délutánig nálunk maradtak. Egy kicsit egész idő alatt feszengtem,de jól éreztem magamat. Társaságban. A bátyám kihasználta az alkalmat,és elkérte Rin számát,felvették a kapcsolatot. Ellentétben velünk...Nem is tudom,mit vártam.Teljesen megzavarodtam. Van egy bizonyos mondás:"a jót könnyű megszokni". És bár magamnak sem szívesen vallom be,rossz érzéssel tölt el,hogy nem találkoztunk...
-Esetleg önszorgalomból reprodukálod a Niagarát?-lép a pult mellé Kook,mire összerezzenek,és a vizet elzárva a szárítóra teszem az utolsó tányért is.

-Hova készülsz így?-pillantok végig rajta,megjegyzését eleresztve a fülem mellett.-Tuti nem követelmény ilyen külső a melóhoz.

-Rinievel találkozom délután,szóval ne számíts rám a vacsoránál.-kacsint egyet,majd elégedett vigyorral az arcán hozzáteszi:-És szeretném,ha ma végre elmennél a beiratkozásra.

-Nem akarok!-csattanok fel dühösen,és lehajtom a fejemet. Néhány napja kitalálta,hogy a következő tanévben már nem tarthatom meg a magántanulói státuszomat,és a legközelebbi gimnáziumba kell jelentkeznem.-Neked meg kéne értened,miért.

-Nézd,a pénzt,amit a magántanárodra szedek össze,sokkal hasznosabb dolgokra is költhetnénk,ráadásul barátaid is lesznek.-vált tárgyilagos hangnemre. Az utolsó félmondat szöget üt a fejemben,elkeseredetten nézek szemeibe.

-Tudod,hogy évek óta nem barátkozom...-elfordítom a fejemet és tüntetőleg keresztbe fonom karjaimat magam előtt.

Megérzem vállamhoz közeledő kezét,de elhúzódom,mielőtt megérinthetne.

-Az nagyon régen volt.-sóhajt,és hátat fordítva az ajtó felé indul.
-Anyáék veszekedései is régen kezdődtek,mégis a mai napig álmodom velük.-felelem halkan,de már tudom,hogy igaza van. Nem várhatom el,hogy a keresett pénzének ekkora részét rám költse.
-Tudom.-torpan meg nekem háttal,és lehajtja a fejét.-Éppen ezért,ha felejteni akarunk,élni kell az új lehetőségekkel.
-Rendben...Érezzétek jól magatokat.-terelem a témát halvány mosolyt erőltetve,és a szobám felé indulok. Egy pillanatra még magamon érzem a tekintetét,aztán egyedül maradok a lakásban.

A Jangchung Gimnázium szerencsére könnyen megközelíthető,és az épületben sem tartózkodnak sokan a kora délutáni órában. Kook előzetesen összekészítette a szükséges irataimat,így alig fél óra ügyintézést követően szabadulok is. Azt hiszem bele kell törődnöm,hogy a nyár hátralévő két hetét gyomorgörcsös izgulással fogom tölteni a szeptembert illetően.
Hazamenni viszont még semmi kedvem-úgyis csak a gondolataimon rágódnék-ezért az alig pár utcára található park felé veszem az irányt. Nem nagy területű,de szépen gondozott hely fogad,amit minden bizonnyal mesterséges kis folyó szel át,egy széles híddal,amely az átkelési lehetőséget szolgáltatja.Fontos emléket idéz fel bennem.
Harmadik osztályos voltam,a karácsonyi ünnepségeket tartottuk az iskolában. Már alig vártam,hogy apa büszkeségtől csillogó szemébe nézhessek,ugyanis szóló részt is kaptam az egyik énekben. Anya az akkor hatodikos JungKook osztályának műsorát nézte meg,és a terveink szerint a folyosón találkoztunk volna,hogy hazamenjünk és együtt vacsorázzunk mindannyian. Ritka esetnek számított volna,mert a szüleink hétköznap késő estig dolgoztak,és legtöbb esetben még hétvégén sem sikerült négyen asztalhoz ülnünk.
Amíg az előttem szereplőket hallgattam,magamban szorgosan ismételgettem a dalszöveget,amit rám osztottak. Aztán sorra kerültünk,és az én részem következett. "Békesség és szeretet,mi ez éjjel körbevesz;szét nem szakít bűn és gonosz,légy áldott jó családodhoz..."Nem találtam meg a keresett szempárt a közönségünk soraiban,de hallottam az elenyésző nyikorgást,ami az osztálytermünk ajtajának jellegzetes hangja volt.
Egyedül ácsorogtam a férjével telefonáló tanárnőnk mellett,mikor mindenki más odavitte szeretteinek az iskolában készített ajándékot. Apa nem volt sehol,én pedig nem tudtam elviselni a rám szegeződő tekinteteket. Lenézőnek éreztem,néhány társam pedig el is vigyorodott,majd látványosan megölelgette valamelyik családtagját. Hirtelen kilógtam a sorból,és senkinek nem volt egy kedves szava sem hozzám az ünnepséget követően többé.Azért,mert magányosan toporogtam akkor a sok ember között,már nem voltak barátaim.
Idő előtt otthagytam a termet,nem vártam meg anyáékat sem,egyenesen oda rohantam,ahol apát sejtettem. Amikor csak ideje engedte,a kőhíd alatti víztömegben horgászott,és sokszor magával vitt oda. Szeretett ott lenni,én pedig imádtam olyankor beszélgetni vele a gyerekkoráról,az iskoláról,vagy bármiről,ami épp aggasztott.

Kifulladtam,mire megláttam alig kivehető alakját a sötétben,sűrűn kapkodtam a metsző hideg levegőt.Ott ült mozdulatlanul,én pedig nem mertem közelíteni hozzá. Azon agyaltam,Kookie mit tenne a helyemben most,és összerezzentem,mikor megszólított.
-Nyugodtan menj haza.
"Nem akarok nélküled",feleltem volna,de elfordította fejét tőlem,így megnémultam. Közömbös volt,hanglejtésével kiegészülve az egész viselkedése. Sosem volt az érzelmek embere,ez akkor mégis szíven ütött. Sarkon fordultam és elrohantam. Már nem akartam együtt vacsorázni vele...

-JungGi!-a megszólításra felkapom a fejemet,újra érzem az augusztusi meleget,és ismét a jelenben vagyok. Kell egy másodperc,mire felfogjam,ki is közeledik felém,egy sporttáskával az oldalán.-Hogy kerülsz ide?-kérdezi vigyorogva TaeHyung.
-Beiratkoztam a...-pillantok a gimnázium irányába,mire még jobban felderül az arca.
-Akkor szeptembertől Rinnel együtt szenvedsz majd ott.-kuncog.-Én szerencsére már nem koptatom a padjait.-megmosolyogtat a kaján arckifejezése .
-Értem...És te mi járatban?-kérdezem a táskájára pillantva.
-Kosarazni voltam pár haverommal. Később bemutatlak majd nekik,kedvelni fognak.-eyesmileol,én pedig nem tudok mit kezdeni a kedvességével,csak elpirulva a cipőm orrát kezdem tanulmányozni.-Jut eszembe,fel akartalak keresni,csak Rin mondogatta,hogy "ne legyek túl rámenős". Azért viszont nem okolhat majd,mert most összeakadtunk,úgyhogy...-villantja meg makulátlan fogsorát,és visszautasíthatatlan tekintettel pillant le rám.-Kezdetnek lenne kedved beülni valahova?

1.fejezet.:Érintések

Telefonom őrült rezgésére pattannak fel szemeim,és zihálva ugrok ki az ágyból. Lassacskán realizálom,hogy ki vagyok és hol...na meg azt is,hogy vasárnap reggel van,és nekem eszembe sem jutott volna ilyen korai időpontra állítani az ébresztőmet.
-Jeon JungKook...-morgok fenyegetőn miközben szélesre tárom a szobám ajtaját,és álmos szemeimet dörzsölgetve megtorpanok a folyosón,dühösen pislogok a bátyámra.
-Ne nézz rám így,hozzá kell szoknod a korán keléshez. Már nincs sok hátra a nyári szünetből.-paskolja meg vállamat kedvesen mosolyogva.
-Még mindig magántanuló vagyok,ha elfelejtetted volna.-fújtatok durcásan,és beletúrok a hajamba.
-Akkor is olyan életet kell élned,mint bárki másnak. Ehhez pedig hozzátartozik az is,hogy elkezdesz visszaszokni a kora reggeli ébredésre.
Mint bárki másnak...mégis mióta normális élet az,amiben szülők nélkül élünk több,lassan fél éve? Mondjuk lehetne rosszabb is. Kook tavaly végzett a gimnáziumban,emellett pedig elkezdett dolgozni is,így tudtunk elköltözni anyáéktól. Éppen ezért nem szólok vissza neki,csak kelletlenül biccentek egyet. Sosem fogom tudni meghálálni,hogy eljöhettem vele onnan,annak ellenére,hogy nem is édestestvérem.
-Ha pedig úgyis felkeltettelek...-vigyorodik el,és egyik vállára kapja hátizsákját.-Összedobhatnál valamit,mire hazaérek.
-Igenis,Főnök úr...-forgatom szemeimet,közben szám félmosolyra húzódik. Jó érzés tudni,hogy munka után legjobban az általam készített ebéd tölti el boldogsággal.-Vigyázz magadra.-teszem hozzá direkt kerülve tekintetét,majd egy intés kíséretében a konyha felé veszem az irányt. Megvárom,míg csukódik mögötte a bejárati ajtó,aztán kotorászni kezdek a hűtőben. Elkenődve konstatálom,hogy muszáj lesz bevásárolnom,mielőtt nekifognék a főzésnek.
Sóhajtozva battyogok vissza,hogy emberi külsőt varázsoljak magamra. Végül a kellő pénzt a lakáskulcsommal együtt zsebre vágom,és a lépcsőházon át kisietve gyors léptekkel indulok a legközelebbi bolt felé.

Újból felrémlik az éjszaka. Különösebben nem lepődtem meg. Azóta álmodom ilyeneket,mióta a veszekedések kezdődtek otthon. Az egyetlen,ami frusztrál,az az új motívum,ami eddig sosem jelent meg benne. A pillangó. Rossz érzésem támad,ugyanis nem vagyok kibékülve a változásokkal. Jobb szeretem,ha minden a megszokott rendben megy.
Az üzletben rutinos utat bejárva,gyorsan összeszedem a hiányzó hozzávalókat,majd a pénztári várakozáson átesve kijutok a "friss",szmogtól telített belvárosi levegőre. Gondolataimat nem sikerül békésebb vizekre terelnem,valahogy piszkál az új jelkép jelenléte. Csak tudnám mi a jelentése...

Túl késő,mikor észbe kapok. Nekiütközöm a balról,szinte futva érkező magas alaknak,magamban már felkészülök a fájdalmas landolásra a járda felületén.

De nem ez történik. Az idegen elkapja a csuklómat,így néhány pillanat múlva vissza is nyerem az egyensúlyomat. A kimcihez vásároltak már nem ilyen szerencsések,a kezemből kirepülve szétgurulnak a betonon.

-Aishh,hogy az a...-káromkodik mellettem egy,az átlagnál mélyebb hang. Ijedten pillantok fel a fiúra,majd rádöbbenek,hogy bőre még mindig érintkezik az enyémmel. Villámgyorsan elhúzom kezemet a tartásából.

-B-bocsásson meg...-hajolok meg égő fejjel,és megpróbálom összeszedni az épen maradt dolgokat. Ilyet alig találok,ráadásul bele se merek gondolni,milyen siralmas látványt nyújthatok közben. A bőröm szinte ég,ahol az övének emlékét őrzi.

-Nem szükséges tegezned,csak pár évvel lehetek idősebb.-az idegen visszanéz érkezésének irányába,majd elmosolyodik és szorosan mellettem maradva segíteni kezd. Reménykedem,hogy nem veszi észre az enyhe remegést,amely eluralkodik rajtam.
-Mégis meddig szándékoztál még menekülni?-torpan meg mellettünk egy pár magassarkú,én pedig összerezzenve pillantok fel az élénkvörös hajkoronájú lányra.Szemei villámokat szórnak,kezeit ökölbe szorítja.
-Nyugalom,Hugi,egyszerűen nem volt kedvem kivárni míg felpróbálod az összes göncöt.-vigyorodik el a megszólított,akit csak most merek alaposabban szemügyre venni. Az első,ami feltűnik rajta, a sötét írisze,amelyről nagy nehezen elszakítom tekintetem,hogy megcsodáljam makulátlan fogsorát.Zavarbaejtőn szép a bőre is,ilyen tökéletes vonásokat pedig rajzolni se lehetne pontosabban.
-És ezért akartál hazaindulni egyedül?-ráncolja szemöldökét a körülbelül velem egyidős lány,a bátyja bólintását követően pedig elneveti magát.-Idióta,nálam van a kocsikulcs.-akármennyire tartok a szituációtól,ezen muszáj elmosolyodnom. A testvéri civakodás megnyugtatóan ismerős számomra.
-Visszük őt is.-jelenti ki a srác,miközben egyenesen rám mutat. Magyarázatként pár mondatban elhadarja,miért is guggolunk mindketten a használhatatlan káposztafejek társaságában a járda kellős közepén.
-Ne is álmodozz róla,hogy hagyni fogom az ágyadban kikötni.-rázza meg fejét határozottan a lány.
-Na de...
-Szépen hazavisszük,és rendelünk neki annyi ételt kárpótlásul,amennyi ezekből készült volna.-az ajánlat mellé egy biztató mosolyt küld felém.
-Legyen,de én vezetek.-egyezik bele vidáman a fiú,majd feltápászkodik és egy mozdulattal engem is felhúz. Megijeszt,hogy már másodjára érint meg. A továbbiakat is úgy beszélik meg,hogy esélyem se legyen tiltakozni...

A néhány perc alatt,amelyet a fekete Mercedes ülésén töltök,minimum háromszor kapok szívbajt a vezetési technikának köszönhetően. Gyors,és cseppet sem óvatos. Utóbbi teljes ellentéte az én elvemnek. Miután nagy nehezen kinyögöm a címet,csendben várakozom,magamban előre látom JungKook fejét,mikor hazaér,és két vadidegent talál a társaságomban. Enyhén szólva nem jellemző az ilyesmi.
Csendben vezetem fel őket a visszhangos lépcsőházban,és udvariasan előre engedem mindkét jómadarat a lakás bejáratánál. A lány telefonon házhoz rendel négy adag kimchit,majd bátyja mellé ereszkedik a kanapéra. A percek kínos lassúsággal telnek,amit egy erős kávé főzésével próbálok leplezni,de a felszolgálását követően minden eddiginél kínosabb csend ereszkedik közénk. Barátságosan nézelődnek egy darabig,majd az idősebb töri meg a csendet:
-És merre vannak a szü...
Életemben nem örültem még ennyire a csengő megszólalásának,amely félbe szakítja a kérdését.
-Na végre,éppen ideje.-pattan fel a vörös hajzuhatag,és hezitálás nélkül tárja szélesre az ajtót.

-Te...te meg ki vagy?-üti meg fülemet a csodálkozó hang.Nyilván nem erre számított a drága bátyám,érződik rajta a zavar.
-M-MinRin.-nagyokat pislog,arcán enyhe pír jelenik meg.
-Azt hiszem Hugit elvesztettük egy időre.-kuncog a srác,miközben hajába túr és felém fordul.-Viszont a bemutatkozást mi is elmulasztottuk...-oldalra dönti fejét,és elvigyorodik.-TaeHyung vagyok.

Prológus

Pillangó. Az aprócska kislány tapsikolva fut utána,el sem jut füléig anyukája aggódó hangja: "JungGi,ne menj olyan messzire!"Ő csak a szivárvány összes színében pompázó szárnyakra koncentrál,és még magasabbra ugrálva próbálja elérni azokat. Hosszú,egyenes hajába bele-beleborzol a tavaszi szél,ahogy kitartóan küzd. De hiába. Kis ökle folyton csak a levegőt markolássza,mégsem tör meg lelkesedése.
-Gyere vissza~!-kérleli nevetve,egyre csak távolabb rohanva. A táj megváltozik körülötte. Régen elhagyta a kis mezőt,amelyet a családi kirándulás céljából látogattak meg,s most a fák sűrűjébe téved. Fél szemmel maga is látja ezt,de az állatka nyomában marad. Egészen addig a pillanatig nem esik pánikba,mikor a pillangó hirtelen a magasba nem emelkedik,és a lombok között egy,a napfény által szűrt helyen el nem illan,a lány pedig végleg szem elől téveszti. Eltűnt. Soha nem fogja megtalálni.
Rémülten megpördül saját tengelye körül,riadt tekintetével kiutat keres,egy keskeny ösvényt,amelyen visszatérhetne a családjához. Ledermed,amikor a kiáltások utolérik. Pontosan tudja,kik veszekednek megint. És most nincs vele a bátyja,hogy elvonja a figyelmét. Ő sem védheti meg a szavaktól,amik a fülébe jutnak. Nem mer hangosan felsírni,fél,hogy az acsarkodó felek esetleg meghallják. Szeretne elbújni valahova,egyedül lenni,már azt sem akarja,hogy valaki sokáig a kezét fogja,mint régen,mikor csak azzal lehetett megnyugtatni.
Lassacskán eltűnik az a kevéske napfény is,ami eddig áthatolt sugaraival a zöldellő leveleken,és ijesztő árnyék telepedik mindenre körülötte. A légmozgás ezzel egy időben felerősödik,de ami a legjobban megijeszti,hogy már nem hordozza magában a szomorú,mégis ismerős kiáltásokat.
A csend fülsüketítően hat rá,szinte az őrületbe kergeti. Úgy érzi,hogy kivárhatatlanul messze van még a pillanat,mikor a napfény újra bevilágítja majd kis világát.
Füleire tapasztja apró kezeit és felsikolt. Csak reménykedik,hogy valaki majd meghallja. A szél nagy lökéssel billenti ki egyensúlyából,és hangja beleveszik az örvényébe...