2.fejezet:Kezdetnek

Egy hete,hogy utoljára láttam. Pontosabban összesen aznap,és azóta sem. Az invitálásra késő délutánig nálunk maradtak. Egy kicsit egész idő alatt feszengtem,de jól éreztem magamat. Társaságban. A bátyám kihasználta az alkalmat,és elkérte Rin számát,felvették a kapcsolatot. Ellentétben velünk...Nem is tudom,mit vártam.Teljesen megzavarodtam. Van egy bizonyos mondás:"a jót könnyű megszokni". És bár magamnak sem szívesen vallom be,rossz érzéssel tölt el,hogy nem találkoztunk...
-Esetleg önszorgalomból reprodukálod a Niagarát?-lép a pult mellé Kook,mire összerezzenek,és a vizet elzárva a szárítóra teszem az utolsó tányért is.

-Hova készülsz így?-pillantok végig rajta,megjegyzését eleresztve a fülem mellett.-Tuti nem követelmény ilyen külső a melóhoz.

-Rinievel találkozom délután,szóval ne számíts rám a vacsoránál.-kacsint egyet,majd elégedett vigyorral az arcán hozzáteszi:-És szeretném,ha ma végre elmennél a beiratkozásra.

-Nem akarok!-csattanok fel dühösen,és lehajtom a fejemet. Néhány napja kitalálta,hogy a következő tanévben már nem tarthatom meg a magántanulói státuszomat,és a legközelebbi gimnáziumba kell jelentkeznem.-Neked meg kéne értened,miért.

-Nézd,a pénzt,amit a magántanárodra szedek össze,sokkal hasznosabb dolgokra is költhetnénk,ráadásul barátaid is lesznek.-vált tárgyilagos hangnemre. Az utolsó félmondat szöget üt a fejemben,elkeseredetten nézek szemeibe.

-Tudod,hogy évek óta nem barátkozom...-elfordítom a fejemet és tüntetőleg keresztbe fonom karjaimat magam előtt.

Megérzem vállamhoz közeledő kezét,de elhúzódom,mielőtt megérinthetne.

-Az nagyon régen volt.-sóhajt,és hátat fordítva az ajtó felé indul.
-Anyáék veszekedései is régen kezdődtek,mégis a mai napig álmodom velük.-felelem halkan,de már tudom,hogy igaza van. Nem várhatom el,hogy a keresett pénzének ekkora részét rám költse.
-Tudom.-torpan meg nekem háttal,és lehajtja a fejét.-Éppen ezért,ha felejteni akarunk,élni kell az új lehetőségekkel.
-Rendben...Érezzétek jól magatokat.-terelem a témát halvány mosolyt erőltetve,és a szobám felé indulok. Egy pillanatra még magamon érzem a tekintetét,aztán egyedül maradok a lakásban.

A Jangchung Gimnázium szerencsére könnyen megközelíthető,és az épületben sem tartózkodnak sokan a kora délutáni órában. Kook előzetesen összekészítette a szükséges irataimat,így alig fél óra ügyintézést követően szabadulok is. Azt hiszem bele kell törődnöm,hogy a nyár hátralévő két hetét gyomorgörcsös izgulással fogom tölteni a szeptembert illetően.
Hazamenni viszont még semmi kedvem-úgyis csak a gondolataimon rágódnék-ezért az alig pár utcára található park felé veszem az irányt. Nem nagy területű,de szépen gondozott hely fogad,amit minden bizonnyal mesterséges kis folyó szel át,egy széles híddal,amely az átkelési lehetőséget szolgáltatja.Fontos emléket idéz fel bennem.
Harmadik osztályos voltam,a karácsonyi ünnepségeket tartottuk az iskolában. Már alig vártam,hogy apa büszkeségtől csillogó szemébe nézhessek,ugyanis szóló részt is kaptam az egyik énekben. Anya az akkor hatodikos JungKook osztályának műsorát nézte meg,és a terveink szerint a folyosón találkoztunk volna,hogy hazamenjünk és együtt vacsorázzunk mindannyian. Ritka esetnek számított volna,mert a szüleink hétköznap késő estig dolgoztak,és legtöbb esetben még hétvégén sem sikerült négyen asztalhoz ülnünk.
Amíg az előttem szereplőket hallgattam,magamban szorgosan ismételgettem a dalszöveget,amit rám osztottak. Aztán sorra kerültünk,és az én részem következett. "Békesség és szeretet,mi ez éjjel körbevesz;szét nem szakít bűn és gonosz,légy áldott jó családodhoz..."Nem találtam meg a keresett szempárt a közönségünk soraiban,de hallottam az elenyésző nyikorgást,ami az osztálytermünk ajtajának jellegzetes hangja volt.
Egyedül ácsorogtam a férjével telefonáló tanárnőnk mellett,mikor mindenki más odavitte szeretteinek az iskolában készített ajándékot. Apa nem volt sehol,én pedig nem tudtam elviselni a rám szegeződő tekinteteket. Lenézőnek éreztem,néhány társam pedig el is vigyorodott,majd látványosan megölelgette valamelyik családtagját. Hirtelen kilógtam a sorból,és senkinek nem volt egy kedves szava sem hozzám az ünnepséget követően többé.Azért,mert magányosan toporogtam akkor a sok ember között,már nem voltak barátaim.
Idő előtt otthagytam a termet,nem vártam meg anyáékat sem,egyenesen oda rohantam,ahol apát sejtettem. Amikor csak ideje engedte,a kőhíd alatti víztömegben horgászott,és sokszor magával vitt oda. Szeretett ott lenni,én pedig imádtam olyankor beszélgetni vele a gyerekkoráról,az iskoláról,vagy bármiről,ami épp aggasztott.

Kifulladtam,mire megláttam alig kivehető alakját a sötétben,sűrűn kapkodtam a metsző hideg levegőt.Ott ült mozdulatlanul,én pedig nem mertem közelíteni hozzá. Azon agyaltam,Kookie mit tenne a helyemben most,és összerezzentem,mikor megszólított.
-Nyugodtan menj haza.
"Nem akarok nélküled",feleltem volna,de elfordította fejét tőlem,így megnémultam. Közömbös volt,hanglejtésével kiegészülve az egész viselkedése. Sosem volt az érzelmek embere,ez akkor mégis szíven ütött. Sarkon fordultam és elrohantam. Már nem akartam együtt vacsorázni vele...

-JungGi!-a megszólításra felkapom a fejemet,újra érzem az augusztusi meleget,és ismét a jelenben vagyok. Kell egy másodperc,mire felfogjam,ki is közeledik felém,egy sporttáskával az oldalán.-Hogy kerülsz ide?-kérdezi vigyorogva TaeHyung.
-Beiratkoztam a...-pillantok a gimnázium irányába,mire még jobban felderül az arca.
-Akkor szeptembertől Rinnel együtt szenvedsz majd ott.-kuncog.-Én szerencsére már nem koptatom a padjait.-megmosolyogtat a kaján arckifejezése .
-Értem...És te mi járatban?-kérdezem a táskájára pillantva.
-Kosarazni voltam pár haverommal. Később bemutatlak majd nekik,kedvelni fognak.-eyesmileol,én pedig nem tudok mit kezdeni a kedvességével,csak elpirulva a cipőm orrát kezdem tanulmányozni.-Jut eszembe,fel akartalak keresni,csak Rin mondogatta,hogy "ne legyek túl rámenős". Azért viszont nem okolhat majd,mert most összeakadtunk,úgyhogy...-villantja meg makulátlan fogsorát,és visszautasíthatatlan tekintettel pillant le rám.-Kezdetnek lenne kedved beülni valahova?