24.fejezet:Van,ami változik és van,ami örök [VÉGE]

Egy gép csipogása. Zavaró neonfény,ami bizonyos időközönként elhal majd újra felvillan. Nővérek és doktorok szigorú lépteinek visszhangja. Motyogásnak ható gyors egyeztetés az ellenőrzésről. És egy kéz...meleg érintésű, és megnyugtatóan ismerős. Néhány napon keresztül csak ezeket a tényezőket észlelem magam körül. Fáradt vagyok,és furcsán könnyűnek érzem magam. Minden olyan idegen,kivéve TaeHyungot. Tudom,hogy az ő ujjai fonódtak össze az enyéimmel. 

-Mi lesz,ha nem ébred fel?-az aggódó hangra felnyílnak a szemhéjaim,és sűrű pislogással próbálok hozzászokni a most már közvetlenül érzékelt rideg fényekhez. A hangforrásban Riniet ismerem fel,aki JungKookkal együtt a kórházi ágyam egyik oldalán helyezkedett el. Most rájuk pillantok,és halványan elmosolyodom. 

-Sziasztok.-idegen számomra a saját hangom csengése,amely ráadásul halk és erőtlen. 

-Giya!-barátnőm arcán hatalmas,megkönnyebbült vigyor jelenik meg,a bátyám azonban a szájához emelt mutatóujjal ösztönzi halkabb rivalgásra. Magyarázatképp fejével az ágy másik oldala felé biccent,én pedig nehézkesen a mutatott irányba fordítom a fejemet. A vállamra helyezett kötés alatt megbújó vágás okozta fájdalom miatt kell néhány másodperc,míg tisztán látom Taet,amint homlokát a takarón pihentetett szabad kezére hajtva szuszog.

-El sem mozdult innen,mióta behoztak,csak arra a pár órára,amíg stabilizálták az állapotát.-suttogja hálás hangon a bátyám. 

-Akkor ne ébresszük fel.-felelem hosszasan figyelve a kicsit kócos kobakot.

 -Hogy érzed magad?-Rin kérdésére lehunyom a szememet,de az ötödik után feladom a különösen fájó helyek számolását. 

-Már jobban.-felelem végül. Nem akarom feleslegesen növelni az aggódásuk mértékét. Elterelésre alkalmas témák után kutatva körbepillantok a fehérre festett,modern eszközökkel felszerelt kórteremben,és megakad a tekintetem az éjjeliszekrényen. Valaki telepakolta füzetekkel és édességgel,aminek az oka nem teljesen érthető számomra,ezért rákérdezek. 

-Ó,azok a leckéid. Rinie tőle szokatlan módon minden egyes nap szorgalmasan jegyzetelt számodra,hogy ne maradj le az anyaggal.

 -A többit pedig NamJoonék hozták,miután a doki a legutóbbi látogatásukkor elmondta,hogy vészesen alacsony lett a súlyod.-teszi hozzá a lány,én pedig magamban mondok köszönetet a fiúknak.

-Mikor engednek ki?-kérdezem ezután és megpróbálom feljebb tornázni magamat,de a bordáim vészes kínnal jelzik,hogy nincs ínyükre a dolog. Kook csendben figyel,majd megcsörrenő telefonjára pillant. Elkomolyodó arckifejezése megijeszt és már tudom,ki keresi,mikor füléhez emeli a készüléket. 

-Sokáig tartott,anya.-szól bele köszönés nélkül,majd feláll és gyors léptekkel kisétál a szobából.

 -A három napon keresztül,amit kómában töltöttél,folyamatosan próbálta őket rávenni,hogy meglátogassanak.-magyarázza Rin.

 -Nem kell.-fordítom el a fejemet,és megpillantom az időközben magához tért fiút,amint első,még álmos pillantásaival rámnéz.

-Nem érdekli őket.-egész gyorsan kitalálhatta a beszélgetés témáját,ugyanis ujjaival egy pillanatra megszorítja a kezem,jelezve,hogy nyugodjak meg. Furcsa. Nemrég még összerezzentem,ha bárki is hozzám ért,most pedig pont ez kell ahhoz egy bizonyos személytől,hogy ne essek pánikba.

Kook ugyanolyan gondterhelt arccal tér vissza,mint amilyennel indult. -Bejönnek.-közli halkan majd felsóhajtva leül eredeti helyére. 

-Jobb lenne,ha odakint várnátok meg őket,akkor biztosan nem tévednek el.-szólal meg először TaeHyung,komor hanghordozással. Pár pillanattal később újra elmosódik a kép. Halványan érzékelem a bátyámék távozó alakjának sziluettjeit,és a nevemet szólongató hang is eljut még a tudatomig. 

Aztán megint minden elsötétül. Csak én maradok és a szorongás. 

Anya?És persze Apa.Kiabálnak... Mi mást is csinálnának. 

-Menjetek el...-suttogom halkan,de a szemeimet nem merem kinyitni. Semmi válasz. Valószínűleg nem hallanak. Hegyezni kezdem hát a fülemet,hátha kiértek valamit a körülöttem zajló vitából.
-Hogyan hagyhattad,hogy ez legyen?-anya hangját hallva nagyot dobban a szívem,és lélegzetemet is visszafojtva hallgatózom tovább.
-Talán nem történt volna meg,ha nem tűntök el "csak úgy" hónapokra,hogy még anyagiakkal sem segítetek minket az elköltözés után...Tudod te milyen érzés,mikor minden felelősség rád szakad?!Hogy is tudhatnád,sosem élted át,sosem érdekelt,és sosem...-egy csattanás szakítja félbe Kook elkeseredett szavait. Apa ütésének hangja visszhangzik még egy darabig a falak között.
-Hálátlan kölykök vagytok mindketten,amint elég idős lettél leléptetek és élitek a kis életeteket mintha nem is lennének szüleitek...
-Nincsenek.-még sosem hallottam ilyen komoran megszólalni a bátyámat.
-Hogy mersz ilyet mondani?! Abba bele sem gondolsz,mit érezhet egy anya,mikor ilyet hall?!
-Megcsaltad,a kurva életbe is,akkor miért akarod elhitetni,hogy téged rohadtul érdekelnek az érzései?!!
Csend. Nem az a megnyugtató,ami akkor vesz körbe,mikor egy téli délután hazaérsz az iskolából,vagy mikor éjjel felébredsz és tudod,hogy minden rendben körülötted. Ez az a csend,aminél kevés nyomasztóbb dolog létezik a világon,és nekem jelenleg egy sem jut eszembe.
-Az régen volt.-anya megköszörüli a torkát,talán,hogy leplezze a zavarát.
Hirtelen minden más lesz.Már nem veszi körbe rejtélyt sejtető köd azt a bizonyos estét,sok-sok évvel ezelőtt,a karácsonyi műsorral és a hídra menekült apámmal. Már tudom,hogy egy félrelépés okán viselkedett úgy.
-De nem változtat azon,ami történt.-a testvérem válasza közben összeszedem magam annyira,hogy a hang mellé képet is tudjak társítani,bár a szemhéjaim az ólom súlyával nehezednek a látásomat biztosító felületre.
Apa és anya rég látott arca egészen idegennek hat már. Mintha soha semmi közöm nem lett volna hozzájuk.
Utóbbi elgondolkozva pillant rám,majd kis idő elteltével ridegen szólal meg.
-Ne keressetek többet.
-Nincs szükség magukra.-az eddig csöndben figyelő TaeHyung váratlanul szólal meg,továbbra is határozottan fogva a testem mellett elfektetett egyik kezemet.
A két felnőtt szó nélkül indul meg az ajtó felé,ő pedig utánuk szól.
-Nem kell,hogy újra jelentkezzenek.Már vannak,akik törődnek velük.

Két nap után hagyhatom el a kórházat. Nem szabad fizikai megterhelésnek érnie,és nem bírok sokáig talpon maradni,mégis,boldogan lépek be Riniék házába,mert tudom,hogy itt nem érhet baj.
-Gyere,nem kéne lépcsőznöd.-a fiú egy mozdulattal emel a karjaiba majd indul meg az emelet felé,magára hagyva a mosolyogva utánunk pillantó bátyámékat.
Felérve a szobájába óvatosan helyez vissza saját súlyomra,majd az ablakához lépdel,és felsóhajt.
-Mi a baj?-kérdezem,és hátára simítom a kezemet.
Ő hosszan néz és nem felel,csak percek múlva.
-Apa egészen kis korunk óta egyedül nevelt minket. Anyára nem emlékszem. Még nagyon fiatalunk voltunk,mikor elváltak,és azóta sem láttuk őt. Mikor Rinie iskolás lett,apa új munkahelyet szerzett. Jól keresett,azóta élünk ilyen körülmények között;de a munkája nemsokára külföldre szólította. Kis idő elteltével átvette a cég vezetését,ahova került...de úgy látszik,ezzel egy időben lemondott a családfői kötelezettségeiről. Nem panaszkodtam. Tanultam,és próbáltam jó báty lenni. Egy darabig elégnek is tűnt ez így.-kipillant a hatalmas üvegfelületen,tekintete a távolba réved.-Sosem alakult ki apa és köztem az a bizonyos családi kötelék,mégis évek óta azt hangoztatja,hogy az utódjaként vegyem át a vállalkozást,amilyen gyorsan csak lehet. Egyetlen feltételt kötött hozzá:házasnak kell lennem.JiHyun...kedves volt és aranyos. Mikor Jimin bemutatta úgy gondoltam,hogy ideális választás lehetne. Még vágyott is külföldre,ahova én készültem. De nem vettem észre,mikor udvarlóból zsarnokká váltam. Tudni akartam mikor merre jár,kivel kerül kapcsolatba,mindent...csak azért,hogy senki ne vehesse el tőlem. Tudtam,hogy nem voltam igazán szerelmes. Csak az apának tett ígéretre tudtam gondolni,és amikor észbe kaptam,már olyat tettem,amire nincs mentség vagy elfogadható magyarázat.
A kirakós apró darabjai a helyére kerülnek,és egy furcsa megnyugvás érzete kerít a hatalmába.
-Már nem számít.-felelem végül,és arcára simítok. Látom,ahogy beleborzong érintésembe,majd derekamnál fogva húz közelebb magához,és lágyan megcsókol. Lehunyom a szemeimet és átadom magamat a pillanatnak. Nem hazudnak,amikor azt mondják,különleges érzés az első csók. Olyasvalami,aminek az emléke felejthetetlen és a legjobb,ha egy nagyon különleges emberrel élheted át.
A gyomromban pihenő pillangók heves szárnyalásba kezdenek,így összegezve mindent,ami most lezajlik bennem.

Már tudom azt is,mit jelentenek. Velem vannak,ha boldog vagyok,ha bánat ér,ha éppen szorongok valami miatt vagy önfeledten nevetek. És most,ahogy levegő hiányában szétválnak ajkaink és arcomat Tae mellkasába fúrom,már tudom,hogy megtaláltam a pillangót,akit az álmaimban kergettem. Lassan,és bár hidegebb szellőket hozva magával röppent az életembe,mindennél boldogabb vagyok,mert tudom,hogy maradni fog. Örökre.

23.fejezet.:Múlt,melyet felejtenél

/JungGi szemszög/
Minden izmomat megfeszítve nézek a szemeibe. Remegek,a levegő egyre lassabban áramlik be a tüdőmbe,tisztában vagyok vele,hogy már nem sokáig bírom. Az elhatározásom azonban változatlan:nem fogom hagyni,hogy TaeHyungnak még több bántódása essen. Érzem a fürkésző tekintetét a hátamon,amely szinte lyukat éget a bőrömbe,de nem mozdulok a helyemről.

Helyette a lányt figyelem,és ő engem. Egyikőnk sem szólal meg,szavak nélkül kommunikálunk. Bár ezelőtt még sohasem láttam,eleget hallottam a történetéről ahhoz,hogy gondolkodás nélkül beazonosítsam. JiHyun. Ő az,akinek a volt barátja lassacskán belépett az életembe,ő az,aki szenvedett miatta és ő az,aki most minden bizonnyal azért áll velem szemben,mert a bátyját védi a bosszú bűntudattal teli ösvényétől. Valószínűleg lezárást keres,és véleményem szerint pontosan ez az,amire Taenek is szüksége van.
"Köszönöm."-üzenem a tekintetemmel.Tudom,hogy érti. Egyedül nem tudtam volna megállítani DaeHyunt,ő pedig a lehető legalkalmasabb személy volt a közbeavatkozást illetően. Hálával tartozom neki. Az arcát vizslatva őszinte tisztelet ébred bennem. Annak ellenére van most itt,hogy újra látnia kell azt,aki bántotta,és annak ellenére,hogy némán és tüntetőleg,de szembe kell szállnia a testvére elvetemült akaratával.
A mentőautó zaja lassan elnyomja a gondolataimat,és karjaimat lassan leeresztve nézem végig,ahogy JiHyun hátrafordulva kézen fogja ledermedt bátyját. Épp olyan váratlanul ér véget,mint ahogy az egész rémálom kezdődött.
-Menjünk haza.-szól neki kedvesen,épp elég hangosan ahhoz,hogy én is érthessem. Rápillant a vörös kéznyommal bélyegzett nyakára,majd szemrebbenés nélkül kezdi húzni magával a helységen kívülre.
Minden olyan gyorsan történik. A következő pillanatban ugyanazt a gyengéd libbenést észlelem a haján,mint amivel érkezett,végül pedig kettesben maradunk.
A sziréna időközben észrevétlenül elhal,és a szakemberek szapora lépteinek hangja már a lépcső irányából érkezik.
-Remélem tudod,hogy nem érdekel mit tettél...Az érzéseimen nem változtat.-jelentem ki hirtelen felindulásból,megtörve a közénk telepedő feszült némaságot.
Nem,nem lettem más ember. Továbbra is félek az érzéseimről beszélni,a szívem szaporábban ver és az a goromba kis gondolat ott fészkel a tudatomban,hogy bármikor újra összezuhanhatok. Mindez csak annyiban változott,hogy tudom,megéri vállalnom a kockázatot.
Nem számít hányszor sérülök,mennyi könnyet ejtek,mert olyasvalakivel kötött össze a sors,akit nem szabad elengednem. Nem tudom mikor formálódott meg bennem ez a vélemény,vagy mikor apadt el a félelem,az érzet,hogy tartanom kell tőle. Egy biztos:már cseppet sem érdekel,hogy bármikor megbánhatom a döntést,miszerint kitartok mellette.
Könnyebb volt így kimondanom a gondolatmenetem aprócska foszlányát,mert tudom,hogy minden szó megakadna az ajkaim szabta határnál,amint a szemeibe néznék.
-Köszönöm.-nehézkesen talpra áll,aztán megérzem meleg érintését a derekamon,mire felsóhajtok.
-Elfáradtam.

-Tudom.-motyogja,majd lassan a karjaiba veszi sérülésekkel borított testemet. Talán felesleges,hiszen a mentősök másodperceken belül ránk találnak,de nincs erőm tiltakozni.
Meg akarom kérdezni,miért említette az apját és mi volt rá ilyen hatással,mikor épp fölényeskedett,de nem adódik rá alkalmam. Még halványan érzékelem,hogy átlépjük a küszöböt és feltűnik JungKook arca,majd minden elsötétedik.


/TaeHyung szemszög/
-Sürgős ellátásra lesz szüksége.-közlöm sietve az első szemből érkező mentőssel,majd átadom neki Giyát,akinek mellkasa már alig láthatóan emelkedik és süllyed vissza ütemtelen tempójában.

-Ahogy neked is.-pillant a mellém érkező Kook véres pólómra,majd a földszintre induló férfiak után kezd lökdösni,szorosan mellettem maradva.-A húgom miattad került ilyen állapotba,úgyhogy nagyon ajánlom,hogy kapd össze magad,és szépen viseld gondját míg rendbe nem jön.

-Sajnálom...-motyogom,mire megrázza a fejét.

-Tudom,hogy nem te tehetsz róla,egyikőnk sem tudta,hogy pont abban a szobában kellene keresnünk.

-Nem csak ezt,úgy...mindent.

Ismét tiltakozni kezd,én pedig arcomat a kezembe temetve indulok oda az időközben idelent összegyűlt csapathoz.
-Ezek után hogy fogok én így a szüleitek elé állni...-sóhajtom.
-Nem hiszem,hogy nagyon lenne rá szükség.-vágja rá halkan,és mintha valami olyasmit is hozzá tenne,hogy "már rég lemondtak rólunk".Utóbbiban nem vagyok teljesen biztos,mert NamJoonékhoz érve egyszerre ezer kérdéssel állítanak szembe.
-Mi történt veletek?!
-Miért nem segíthettünk,haver?
-Hol a fenében van az a rohadék? Én esküszöm egy életre elintézem.-ez persze Jimintől hangzott el.
-Igazán felpofozhattál volna,attól tuti magamhoz térek. Nem tudtam segíteni...-hajtja le fejét az időközben kijózanodott HoSeok.
-Miután kivittelek az erkélyre hányni,már nem voltál olyan borzasztó.-ütögeti hátba a mellette álldogáló Jin.
-Ne merd még egyszer rám hozni a szívbajt.-ölel át egy pillanatra tőle nagyon szokatlan módon Rinie,én pedig fáradt mosollyal kócolom össze a haját,hogy aztán fújtatva,Kookot maga után húzva vonuljon el egy "nem az én bátyám,az tuti" kijelentés kíséretében.
-Ki fogja bekísérni a hölgyet a kórházba?-lép hozzánk egy mentős,én pedig készségesen megindulok utána.
-Felejtsd el,hogy egyedül mész,te sem vagy a legjobb állapotban.-Nam mögöttünk felcsendülő hangjára hálásan felszusszanok. A kerten átvágva megpillantom a járműt,amivel érkeztek,végül felkerülünk a hátsó részbe az eszméletét vesztett Giyával és két orvossal együtt.
-Nem lesz baj?-pillantok vissza a házra indulásunk pillanatában,a mellettem elhelyezkedő srác azonban vállat von.
-YoonGinál van a kulcs,és HoSeok amilyen önérzetes lett,egymaga kitakarítja az egész kócerájt.
-Értem.-bólintok,majd tekintetem JungGira szegezem.-Azt viszont nem,hogy miért tartott ki mellettem.
-Sok mindent nem tudsz még róla.-feleli barátom az ablakon kibámulva.-Minden kérdésedre választ fogsz kapni,amint rendbe jön. Csak egyet ne felejts.-tekintetét rám szegezi,és komolyabb hangvételt felvéve folytatja.-Neked is mindent meg kell majd magyaráznod.

22.fejezet.:Démonok

/TaeHyung szemszög/
-Nem...nem érdekel miért.-nyöszörgi egyre halványodó vigyorral DaeHyun.
-Tudom.-vágom rá.
-Akkor is bántottad...bármi okod volt rá...bántottad...
-Tudom!-kiáltom bekönnyesedett szemmel. A francba,be fogok szédülni a vérveszteségtől. 
Mintha csak megjósoltam volna a következő másodpercet,mikor is a fejembe éles fájdalom hasít,én pedig néhány lépést hátratántorodva engedem levegőhöz jutni azt,akit legszívesebben megfojtanék. Nem vagyok képes visszafizetni neki JungGi szenvedését.
"Felesleges vagy."
-Tudom,apa!-hangosan zokogva felelek a fejemben ismét elhangzó szavakra.
DaeHyun egyik kezével a falnak támaszkodva tartja egyensúlyban magát,és felcsillanó szemeivel vizslat,miközben térdeimre zuhanva eltakarom könnyáztatta arcomat.
-Nocsak,nocsak. Úgy látszik,még egy magadfajta suhancnak is meg kell küzdenie a maga démonaival.
-Nem tudsz rólam semmit.-jelentem ki halkan,majd megtörlöm a szemeimet.
-Éppen eleget ahhoz,hogy legyen okom megölni.-feleli vállvonogatva.
Lassú,de biztos léptekkel sétál a földön heverő fegyveréhez,hogy végül a késsel a kezében álljon meg pár lépéssel előttem.Megforgatja kezében az eszközt,aztán nyelét megmarkolva pillant le rám megvetően.-Utolsó kívánság?

/JungGi szemszög/
Az emeletre érő lépések szapora dübörgése ránt vissza ismét a tudatomhoz. Az enyhén elmosódott kép látványa még annak a kevés levegőnek a tüdőmbe juttatását is megnehezíti,ami a sebeimmel együtt egyébként sikerülhetne.
Néhány pillanat telt el,mégis fordult a kocka. Tae veszélyben van. Tennem kell valamit. Körbepillantok magam körül,ám a saját véremből keletkező és sötétlő felületén tükröződő tócsán kívül nem látok mást,semmi segítséget,eszközt,vagy bármit,aminek hasznát vehetném.
Nem törődve hát a minden porcikámat kínzó szúró érzéssel,kínkeserves lassúsággal ülő pozícióba tornázom magam,hogy megpróbálva összeszedni magamat,ugrásra készen figyeljem a dolgok további kimenetelét.


/TaeHyung szemszög/
-Őt engedd el.-biccentek fejemmel a JungGit sejtető terület felé fejemmel. Irónikus,hogy alig egy perccel ezelőtt már a győzelem édes ízét érezhettem ajkaimon,most pedig pár pillanat alatt bele kell törődnöm a halálba. De jobb lesz ez így.
DaeHyun megkapja amit akar,JiHyunnak nem kell többé a tudattal élnie,hogy létezem;a srácoknak nem kell elviselnie a hülyeségeimet,a húgomra viszont vigyáznak majd,ebben biztos vagyok. Apa és anya nem csalódna többet. 
És Giya...neki ott van a bátyja,és előbb-utóbb majdcsak észreveszi,hogy mindenki,aki megismeri,kötődik hozzá és óvja,mert olyan könnyen szerethető,akármennyire is nem hiszi el magáról...Talán sikerül majd elfogadnia magát.
Visszagondolok az első találkozásunkra,és újabb könnyek szöknek a szemembe,de nem a fizikai értelemben vett fájdalom okán. Pontosan olyan kis történet volt ez,amit nagyszülőkként az unokáknak szokás mesélni. Vidám,enyhén humoros,és kiszámíthatatlan,mint a végzetünkre kiható találkozások nagy többsége.
Ezek szerint nekünk nem ez lett megírva. Akkor mit is kívánhatnék neki...? Talán azt,hogy találjon valakit,aki mellett boldog önmaga lehet,és soha nem éri szenvedés. És mindenképp el kell felejtenie ezt az egészet,hogy mindez megtörténhessen. El kell felejtenie engem,neki is,mint mindenkinek,akinek valaha köze volt hozzám. Hiszen mindenkinek csak rossz emlékekkel gazdagítom a tudatát. Ez vagyok én,és ezért lesz a legjobb,ha most egyszer és mindenkorra eltűnök mindegyikőjük életéből.
-Legyen.-bólint nagy kegyesen a fölöttem magasodó fiú.-Nem fog több bántódása esni,ha veled végeztem.-ígéri,miközben ajkai újabb széles,őrült mosolyt formálnak,és kést tartó kezét a magasba lendíti.

Az ajtón berontó alakkal együtt még egy szakítja meg bosszúja beteljesülésében. Ledöbbenve észlelem egy szőke,és egy barna hajú sziluett villámgyors libbenését. Előbbi,bár alig áll a lábán,karjait szélesre tárva áll meg előttem,nekem háttal;utóbbi pont ugyanígy,az ellentétes irányban cselekszik.
Meglepettségemben egy hang sem hagyja el a torkomat,csak meredten bámulom az előttem álló JungGi sebekkel borított testét,és a vele farkasszemet néző JiHyunt.
Sokszor eszembe jutott már,hogy milyen is lesz,ha egyszer újra látom,de végül mindig elhessegettem a szituációs ötleteimet. Bocsánatot úgysem érdemel az,amit tettem...
De egy biztos,ilyen abszurd viszontlátásra nem számítottam,és most végképp nem tudom mit is kéne tennem. Az utolsó pillanatban,de hajszálpontosan egyszerre érkező lányok válla felett átsikló tekintetem DaeHyunra téved. Keze a lesújtást megelőző ezredmásodpercben akadt meg a levegőben,húgát így nem sértve,de a célpontját sem. Földbe gyökerezett lábai és tekintete a sajátommal megegyező megütközést tükröznek,enyhén elnyílt ajkakkal bámulja a védelmére kelő lányt,akinek minden szenvedését megbosszulni jött ma ide.
Pár,óráknak tűnő másodperc után mindannyian meghalljuk a közeledő mentőautó jellegzetes szirénázásának hangját,ezzel egyidőben pedig a kezéből egyszerűen kizuhanó éles fém hol az én,hol a JungGi vérével borított padlón való koppanását.

21.fejezet:Múlt;hangok a fejben

/Jimin szemszög/
Nem egyszer beszéltünk a srácokkal arról,ami TaeHyung és JiHyun között történt. Mint a legjobb barátai,mindig kiálltunk mellette,mi több,ígéretet is tettünk egymásnak:ameddig Tae idegzete és lelki állapota újra a régi nem lesz,mindenképp elkerüljük,hogy újra találkozzanak.
-Mit műveltél?-szegezem az első kérdésemet NamJoonnak,amint megtorpan előttünk a kérdéses személy kíséretében.
-Azért jött,mert haza szeretné vinni a bátyját.-feleli gondterhelten,én azonban gúnyos mosolyra húzom ajkamat.
-Azt hiszem,ezzel már nagyon elkéstél.-kijelentésem közben  fejemet a lány felé fordítom,és hangomból is lassanként elpárolog a meglepettséggel érkező düh.
Sokáig őt okoltam azért,mert a barátom megváltozott. Valahogy így küszöböltem ki a bűntudat fojtogató érzését a lelkemből. Ugyanis én voltam az,aki révén megismerhették,megszerethették egymást...egyúttal az én saram az is,ami később történt. Sosem kellett volna bemutatnom őket egymásnak.
-Miért,mi történt?-szakít ki gondolataimból JungKook hangja,egy pillanatra el is rugaszkodtam az instabil jelen talajáról.
-DaeHyun egész idő alatt odafent volt,bent,a zárt szobában.-mindannyiuk arcán látom az elhűlést és megütközést,majd az ezeket követő félelmet a további mondanivalómmal kapcsolatban.-Tae és ő...semmiképp sem lesz jó vége. Jin pedig nem lehet a segítségére,ugyanis HoSeok tényleg magán kívül van.-hadarom idegesen.
-És JungGi?-kérdez közbe MinRin,én pedig lehajtott fejjel,az ő és párja tekintetét kerülve válaszolok.
-Mindvégig azzal a barommal volt.Nem láttam teljesen jól,de aggasztó az állapota,eléggé...elintézte.
-Azonnal hívnunk kell a rendőrséget!-jelenti ki Kook.
-Nem!Nem hagyom,hogy börtönbe kerüljön!Nekem szükségem van rá!-az általam még általánosból ismert JiHyun szinte felsikolt,hisztérikus megnyilvánulására pedig a legtöbb partizó felkapja a fejét.
Nam YoonGi felé biccent,aki egy pillanat alatt a zenét bömböltető hangfalak irányába illan,hogy kikapcsolja azokat.
-Sajnálom emberek,a bulinak mára vége.-emeli fel hangját ezután a ház tulajdonosa.
A társaság felől jó néhány "ne mááár",illetve "ne csináld haver" érkezik,ő azonban ezeket ignorálva megindul a bejárati ajtó felé,hogy azt szélesre tárva kitessékelje a jelenlevőket. Van,aki az alkohol hatására felettébb nemtörődöm és vidám módon,vagy éppen morgolódva és nehézkesen hagyja el a területet,de végül magunk maradunk a bulizók által felhalmozott sojus-üvegekkel és különböző ételekhez tartozó maradványokkal körülvéve.
-Nem hívhatod a rendőröket!!-ismétli meg hasonló hangsúllyal magát halálra rémült fejjel a lány.
-Befognád végre?!-ripakodik rá tőle szokatlan módon YoonGi.-Nekünk sem hiányzik egy helyszínelés meg a felhajtás,a szondáztatásokról nem is beszélve...-magyarázza kicsit nyugodtabban.
-Akkor mit fogunk csinálni?-Rinie aggódva pillant az emelet irányába.
-Először is józanra kéne pofoznom HoSeokot...de annak a kettőnek a harcába nem avatkozhatunk bele közvetlenül.-sóhajt fel Nam.
Nyílt titok,tudtuk DaeHyunról már két évvel ezelőtt is,hogy ölne a húgáért. Ezek szerint jól sejtettem,hogy Tae és a magunkban vezetőnek választott,most pedig a nappalijában körbetekintő srác között köttetett egy megállapodás szerűség,hasonló eshetőségekre.Nem volt kérdés,hogy egyszer bosszút akar majd állni a JiHyunt ért dolgok miatt,és Tae a lelkére kötötte,hogy hagyja kettőjükre a dolgot.
-Nem fogom tétlenül várni,míg a húgom odafent van azzal a...-motyogja JungKook,barátnője azonban csitítani kezdi.
-Hidd el,a bátyám mindent meg fog tenni,hogy kihozza onnan.
-Ebben biztos lehetsz.-biccentek,majd a takarításba kezdő YoonGi után indulok a konyhába,és nagyjából ott,ahol felettünk az érintett szobát sejtem,felpillantok a plafonra.
Hajrá,haver...


/TaeHyung szemszög/
Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még HoSeok faszságait hallgatom,a másikban már moccanni sem tudok és csak JungGit figyelem.Elkéstem,már megsérült...
Aztán,a sakkba szorításommal végleg úgy tűnik,kudarcot vallok azzal kapcsolatban,hogy tegyek valamit,ám a történtek ellenére is ő az,aki könnyít a dolgomon,a gyors kiszabadulásával DaeHyun karjai közül.
Mozdulj.
"Hasztalan vagy!"-kiáltja egy hang a fejemben. Irónikus,milyen rég is hallottam már ezt...
A kulccsal a kezemben rontok neki. Próbálom kifordítani a kést tartó csuklójából a tárgyat,de nem járok sikerrel.
-Esküszöm,az a ribanc is ügyesebb volt nálad.-kacag fel az ellenfelem.
"Gyenge vagy." Miért hallom megint az ő hangját?
-Ne merd szidni,vagy kitépem a nyelvedet.-sziszegem,és újabb csapást indítok. Ezúttal nem vonulok vissza,miután vágást ejt az oldalamon sem. Kihasználom a pillanatnyi győzelmi öröméből fakadó figyelmetlenségét és egy rúgással eltávolítom a közeléből a fém fegyvert.
"Ostoba vagy." Nem akarok újra erre gondolni...


/NamJoon szemszög/
Alig egy perc elteltével JiHyun felpattan a kanapéről,ahol eddig idegesen kalimpált a lábával,és szó nélkül az emelet felé iramodik.
-Várj már,nem mehetsz oda!-indulok meg utána,ő azonban süketet tettetve lép egyik fokról a másikra,ütemes tempóban.
-Figyelsz te rám?
-Sajnálom,de nem hagyhatom,hogy DaeHyun olyat tegyen,amit később megbánna,oké?!-rivall rám,majd ismét sarkon fordulva faképnél hagy.
Néhány másodperc agyalás után visszaindulok az emeletre. Nem szükséges utána mennem,őt egyikőjük sem bántaná. A mentőket azonban muszáj lesz valakinek hívnia,mert lehet,aki igényel ellátást...


/TaeHyung szemszög/
-Nem mintha ezzel bármit is elértél volna.-tekintete megvetést és győzelmi nyugalmat tükröz,amivel csak még jobban felhergel.-A szeretett kis lotyód már a végét járja.-pillant DaeHyun JungGi irányába.
-Fogd már be!-a lábamtól nem messze földet érő késsel a kezemben indulok meg felé. Nem fogom megölni,arra nem lennék képes. De nem fogom megtorlás nélkül hagyni,amit az elmúlt órákban tett.
Megteszem a köztünk lévő pár lépésnyi távolságot,és kezemmel torkára szorítva lököm a falhoz.
-Milliószor megbántam,hogy bántottam JiHyunt,érted?Megértem,hogy dühös vagy rám és a halálomat akarod.Hallottam róla,hogy neki is kell még gyógyszereket szednie.De tudod mit?-látom,hogy a vér kifut az arcából,amint erősítek a szorításon.-Rohadtul nem vagy tisztában a dolgok hátterével az én szemszögemből. Nem tudod,miért tettem,amit,de egyben biztos lehetsz...meg fogsz fizetni,amiért kezet mertél emelni JungGira.

/JungGi szemszög/
"Ébredj,még nem aludhatsz."-mintha Nagyi szólítana...Egyáltalán lehetséges ez?
Nehézkesen nyitom fel újra szemhéjamat.Az eszméletemet ablakra néző pozícióban vesztettem el,így az első,amit megpillantok,a sötét,néhol még esőcseppekkel tarkított felület. Egy pillanat töredékére,mintha csak a szemeim játéka lenne,ismét észlelem az apró szárnyak rebbenését az üveg túloldaláról.Képzelődnék...?
Lassan elfordítom a fejemet abba az irányba,ahonnan Tae hangját hallom. Látom,hogy pólója egyik oldalát vér színezte vörösre,keze pedig támadóm torka köré fonódott.
Utolérte a múltja.

20.fejezet.:Éjfél

/JungGi szemszög/
Gyermeteg gondolat volt,hogy megúszhatom ennyivel.
Mégis,csak most tudatosodik bennem,hogy egy szempillantás alatt véget vethetne az életemnek azzal a késsel,ha akarná. De biztos nem így fog cselekedni...Jobban szeretné,ha sokáig szenvednék még.

Idegesen meredek a fegyverre,melyet lassan fordít felém. A tekintetét felesleges keresnem,az idő múlásával az a csekély fény is túlságosan elhalványult ahhoz,hogy jól lássam,ráadásul pont olyan szögben szűrődik be az ablakon,hogy testének csak azon részét teszi kivehetővé,amellyel az éles fémet szorongatja.
Már éjfél körül járhat az idő...és mégsem vagyok biztos benne,hogy megérem a holnapot.

A közénk telepedett csendben a zár kattanása valóságos ágyúdörgésnek tűnik,a következő néhány másodpercben pedig összemosódik minden:egyszerre realizálom a kiutat jelentő ajtó nyitódását,odapillantva Jint,Jimint és a furcsa pózban beléjük kapaszkodó HoSeokot,valamint jut el a tudatomig a küszöböt átlépő,majd kezében a kulccsal ledermedő személy kiléte,akiben eddig megmentőt reméltem,most azonban a féltés érzete kerít hatalmába.



/NamJoon szemszög/
-Neked legalább annyira nem kéne itt lenned,mint neki...-sóhajtok az elmúlt órában már vagy ezredjére.
-Tehát tényleg ide jött. Nem voltam biztos benne,hogy a barátja,akit kérdeztem,hazudik e. Pontosabban,nem akartam hinni a füleimnek...-egyik lábáról a másikra helyezi súlyát beszéd közben,és teljességgel ignorálja előbbi mondatom rá vonatkozó részét.
-Nem vagy olyan állapotban,hogy itt maradhass...Ő is itt van...-magyarázkodom kínosan. Jézusom,nem jellemző rám,de fogalmam sincs,mitévő legyek ezzel a lánnyal.
-TaeHyung?-hangja megremeg,akármennyire is próbálkozik a szó közömbösként tetszelgő kiejtésével. Enyhén bólintok,mire átlátszó módon vállat von.
-JiHyun.-szólítom meg,és közben végigpillantok piros szövetkabáttal fedett testén. Mintha küllemre nem is változott volna,mióta utoljára láttam. A történtek ismeretében azonban pontosan tisztában vagyok vele,hogy nem teljesen őszinte ez a vidám viselet,a szavai tartalma és az a nemtörődöm nézés,amelyet az előbb említett jelenlétéhez fűz. Mindez csak látszat.-Menj haza.
-Kérlek.-felel rövid hallgatás után.-Haza kell vinnem a bátyámat.-rég okozott már valami ekkora fejtörést,mint ez az egész rémálomba hajló mai este.-Aki valójában beleőrült ebbe az egészbe,nem én vagyok. DaeHyun az,aki végignézte ahogy a húga eltávolodik tőle,majd megsérül és a hullámvölgyben csak nehezen indul meg újra az emelkedőn...-vontatottan beszél és nem néz a szemembe,egy pontot fikszíroz a hátam mögött,valahol a kert sötétjében.-Tudom,hogy bosszúvágyból jött és én nem akarom,hogy veszélybe sodorja magát.-kezét a felkaromra helyezi és megismétli magát.-Kérlek.
-Nem tágítasz,ugye?-forgatom a szememet zavartan és lágyan lesöpröm a kezét. Talán nem jól cselekszem,ha engedek neki,de mindig is túl jól értett az emberekre való hatáshoz.
-Köszönöm.-csillannak fel szemei,tudja,hogy nyert ügye van. Elállok az útjából,hogy magam elé engedjem,ő azonban egy pillanatig hezitál,és tovább toporog a kertkapu túloldalán.
-Ne aggódj,nem fog bajod esni.-biztatom komolyan,mire egy hálás pillantás kíséretében elindul mellettem a bejárati ajtó felé.-Már csak egy probléma van...-folytatom gondterhelten.-A helyzet az,hogy fogalmam sincs,a házamon belül pontosan merre van a bátyád.


/JungGi szemszög/
-Az az izé majdnem olyan szúrós,mint a csávó tekintete...-HoSeok DaeHyunra való esetlen mutogatása töri meg a csendet és rángat vissza a végletekig bonyolódott jelenbe mindannyiunkat.
TaeHyung hitetlenül pillant végig összevert testemen,a felköhögött vérből adódó apró tócsákon,majd az ülésből talpra ugró támadómon. Pislog egyet,hogy megbizonyosodjon róla,nem csak a képzelete szórakozik vele,majd ütésre emeli a kezét.
DaeHyun azonnal felránt a földről,és kését nyakamhoz szorítva megállásra készteti őt.
-Pont a fináléra jöttél,nem is rossz időzítés,TaeTae.-a hátulról fölém magasodó alak és a fémes érzés a bőrömön elég ahhoz,hogy az állapotom okán szakadozott légzésem is elálljon.


/Jimin szemszög/
-Basszameg.-kiáltásnak induló heves reakcióm ajkaimhoz érve már csak suttogó szitkozódás. A többiekkel egyetemben-részeg barátunkat kivéve-rögtön összerakom a történtek képét,és tehetetlenül figyelem az eddig keresetteket.A folyosóról beszűrődő fények valamelyest átláthatóvá teszik az alakjukat odabent és egy kis részt a helységből,csak Tae árnyéka töri meg az összképet.
Szólnom kell a többieknek.-villan át az agyamon,majd HoSeok kezét lefejtve a vállamról Jinre hagyom a srácot.
-Fogd,és segíts neki,ha kell.-hadarom neki az ajtót kinyitó társunk irányába bökve,majd rohanni kezdek a lépcsőhöz.
A lehető legkisebb feltűnést keltve szlalomozom át a zavartalanul,mit sem sejtve bulizókon,hogy elérjek YoonGiékhoz.
-Nam merre van?-kérdezem tőle zihálva,de választ nem kapok,így követem kikerekedett tekintetének irányát,hogy végül újabb cifra káromkodással realizáljam,kinek a kíséretében is közeledik felénk a ház tulajdonosa.


/JungGi szemszög/
TaeHyung esetlenül szorongatja a késsel szemben használhatatlannak minősülő kulcsot,látom rajta,hogy kétségbeesése a tetőfokára hág. Nem tudná megakadályozni,hogy elvágja a torkomat. Nem tehet semmit.
Nekem azonban támad egy ötletem. Kook még kiskorunkban ellátott néhány önvédelmi tanáccsal,ezek közül rémlik fel egy,és szinte gondolkodás nélkül cselekszem. 
Egyik lábamat hátralendítve DaeHyun jobbját célzom meg,s az alkalmat kihasználva eliramodom a kést tartó keze alatt. Számoltam ezzel is.-nyugtázom magamban,amint megérzem a vállamnál keletkező  mély vágást.
Két további lépés után hátam a szoba falához ütközik,én pedig nagyjából kettőjük között félúton rogyok a földre.

Homályos tekintetem kitisztul,amint az ajtó felé pillantok,és nem sokkal Tae sziluettje mellett,a folyosó falán elhelyezett órára nézek. Éjfélt üt.
Remélem,segítettem valamennyit.

19.fejezet.:Váratlan vendég

/TaeHyung szemszög/
-Nem veszi fel.-rázza meg a fejét Rin miután csalódottan megszakítja a hívást,Kook pedig átkarolja derekánál,látom,hogy minden izmában feszült az idegességtől.
-A picsába már.-szitkozódom hajamba túrva és szememmel a sötét háttérbe burkolózott épületet kezdem kémlelni. Az eső elállta ellenére is csak kevesen tartózkodnak rajtunk kívül a kertben,mégis fullasztónak érzem a légkört.-Akkor is,valahol odabent kell lenniük...
-Attól még,hogy ezt ismételgeted,kurvára nem fognak maguktól felbukkanni.-vágja rá JungGi bátyja,én viszont nem felelek,mert tudom,hogy jogosan dühös. Ha nem sodortam volna veszélybe a húgát...Ha nem lennék...
-Nem mintha a te hozzáállásod sokkal célravezetőbb lenne.-zárja le a vitát NamJoon rutinosan.-Nézzünk körbe a földszinten még egyszer,ott sokkal könnyebben szem elől téveszthettük őket.
-Jinék is láthattak valamit azóta.-veti fel YoonGi,ő pedig egyetértőn biccent.
-Őket is megkérdezzük.

/Jin szemszög/

-Mikor jönnek már,hyung~?-valószínűleg nem túl kedves stílusban válaszolnék HoSeok kérdésére,így inkább csak halkan morgok valamit,majd tovább fürkészem az előttünk táncoló,iszogató,nevetgélő meghívottakat. A zene bőven elég hangosan szól ahhoz,hogy úgy tűnjön,teljes mértékben ignorálom ittas barátomat.
Felsóhajtok,mikor meglátom Nam szőke haját kibukkanni a terasz bejáratánál álldogálók fölött. Pillanatnyi megkönnyebbülésem azonnal alábbhagy,ahogy megpillantom a közeledő társaimat. Sem DaeHyun,sem a lány nincs velük.
-Nem láttátok valamelyikőjüket?-kérdezi YoonGi elsőként,én pedig kénytelen vagyok nemleges válasszal reagálni.
-Hyung,nagyon álmos vagyok.-jelenti be a dülöngélve feltápászkodó,és nagyokat ásító srác.
-Nem dőlhetne le a szobádban?-nézek a ház tulajdonosára,aki áldását adja az ötletre.
-Akkor kéne a kulcs is,nem? Az előbb realizáltuk,hogy bezártad.-szól közbe a hátát a falnak támasztó TaeHyung.
-Ühm...-üres zsebét kitapintva csettint egyet.-Biztos a konyhában hagytam mikor a piákat pakoltam ki a pultra.
-Én nem láttam ott...-kotyog közbe az említettek környékén nyilván többször is megforduló HoSeok,és sajnos mind tudjuk,hogy részegen is jó látása,valamint megbízható észlelőképessége van.
-Ez furcsa.-ráncolja szemöldökét megütközve NamJoon,valóban,nem jellemző rá a szétszórtság,és a dolgok véletlenszerű elhagyása.-Mindegy.-legyint,majd elsétál a nappalihoz tartozó beépített szekrényekhez,hogy az egyiket szélesre tárva,majd egy pillanatra látszó széffel babrálva visszatérjen a hasznos kis fémtárggyal.-Itt a pótkulcs,csak figyeljetek rá,hogy ez ne tűnhessen el.
-Felkísérem,aztán hozom is vissza.-ígérem,ám elbizonytalanodom,amint a lépcsőre,majd a lábán is alig álló fiúra nézek. Nem vagyok rossz kondiban,de...
-Megyek én is.-ajánlkozik Jimin,mire hálásan rámosolygok. Az ő izmaival lényegesen könnyebb lesz eljuttatni addig az ágyig a magát előszeretettel cipeltető érintettet.
-Ha kettőtökön támaszkodik kell valaki,aki az ajtót nyitja.-motyogja TaeHyung.-Két perc és itt is vagyunk,kereshetünk tovább.-az első fokra fellépve sürgetőn visszatekint ránk.-Jöttök már?!

/JungGi szemszög/
Minden egyes alkalommal csalódnom kell,mikor azt hiszem,a következő lesz az utolsó ütése. Úgy látszik,addig akar ütni,amíg még van erőm megmozdulni,összehúzni magam,esetleg az arcom elé emelni a karjaimat.
-Már nincs sok időm,nyilván a keresésedre indultak. Milyen kár,hogy túl későn érkeznek majd.-töri meg a halk nyöszörgésemtől eltekintve néma csendet DaeHyun. Egy pillanattal később levágódik mellém törökülésbe,és izgatott mesélésbe kezd.-JiHyun körülbelül ennyi sérülést szerzett,amennyi most rajtad van. Azonban,arra gondoltam...-elvigyorodik,ahogy tekintetem a kevéske fényben is megcsillanó tárgyra ugrik. Kés.-...hogy játszhatnánk még egy kicsit. Tudod,nekem azt tanították,hogy a kölcsönt visszafizetni ráadással a legtisztességesebb.

/NamJoon szemszög/
Nyugtázva nézem végig ahogy azok hárman eltűnnek a lépcsőfordulóban,majd visszafordulok a velem maradtak felé.
-Most mit csináljunk,amíg vissza nem érnek?-kérdezi YoonGi,azonban válaszomat elnyomja egy felénk ordító srác.
-Hé,haver,csöngettek!
-A francba.-vendéglátói kötelességeimről,meg úgy általánosan a körülöttünk zajló partiról egészen elterelődött a figyelmem,a mi esténk kezd más irányt venni.-Illene nekem ajtót nyitni,igaz?-teszem fel a költői kérdést.-Egy perc és jövök.-a szobán áthaladva végigtekintek a jelenlevőkön,de hirtelen egyik invitált hiányát sem vélem felfedezni. Plusz,előre senki sem szólt,hogy lesz,aki késve ér ide.
Sietősen kapom magamra a kabátomat,hogy az ajtó kirongyolva ellépdeljek a kertkapuig. Még közeledve sem hallom az érkezőket,ami pedig szokatlan,a társaságainkra nem igazán jellemző a szótlanság...
Elérve a kaput sietősen kinyitom azt,majd végigpillantok a jövevényen. Meglepettségemben tágra nyílt szemekkel buggyan ki belőlem a gyermeteg,és nem túl udvarias kérdés.
-Te meg...mit keresel itt?

/TaeHyung szemszög/
-Gyerünk,már csak néhány lépés.-biztatja a legidősebb részben magát,részben pedig a rajta és Jiminen csimpaszkodó fiút.
-Cseszdmeg,HoSeok,te híztál...-forgatja a szemeit a másik fiú,mire a megszólított halk kuncogást hallat.
-Nem ettem sokat...csak ittam,Jiminnie.-közli bárgyún vigyorogva.
Ellépve mellőlük az ajtóhoz lépdelek,majd a kilincset lenyomva megállapítom,hogy továbbra is csukva van. Előhalászom a zsebemből az eltűnt helyett kézbe kapott kulcsot,majd elmosolyodva a mögém érő szerencsétlenkedőket hallgatva,elfordítom a kulcsot a zárban.

/NamJoon szemszög/
Pár pillanatig meredten bámulom,majd a fejemhez kapva sűrű szabadkozásba kezdek.
-Ne haragudj,én csak nem tudtam,hogy te is jössz,meg hogy így később és én csak megle...
Fejrázásával belém folytja a szót,én pedig tátva maradt szájjal hallgatom a félbeszakításra okot adó kérdést.
-Itt van a bátyám?

18.fejezet.:"Szívesség"

/JungKook szemszög/

Az én hibám.Én bizonygattam neki,hogy nem lesz baj és jól fogja érezni magát...pedig láttam rajta,hogy aggasztja az eljövetel,és mégis.

-Ne gondolj előre a legrosszabbra,és...ne hibáztasd magadat.-Rinie hangja kirángat önmarcangoló eszméim közül,és fáradt félmosolyt küldök az irányába. Szavak nélkül is olvas a gondolataimban.

-Az én felelősségem vigyázni rá.-felelem.Valóban,egészen az anyáéktól való eljövetel óta felelek a húgom biztonságáért és épségéért. És akármennyire örülök neki,hogy kezdte lebontani a zárkózottság falait,elkeserít,hogy pont TaeHyung irányába hajlamos ilyesmire;ezzel ugyanis többszörösére növeli a vállamat nyomó teher súlyát.
-Szóval...a többiek elkezdték keresni DaeHyunt,és gondoltuk jobb lenne,ha értesítenénk titeket is.-fejezi be egy szuszra a mellettünk toporgó Jimin a történtek lényegét.
-Köszi,hogy szóltál.-biccentek hálásan a srác felé.

-Most mit fogsz csinálni?
-Mit csinálhatnék?-nevetek fel kínosan,miközben egyik kezemmel a hajamba túrok.-Imádkozom,hogy ne legyen késő mire megtaláljuk,és segítek...-a rajtunk kívül még idekint tartózkodó lézengőket megkerülő,és haladós léptekkel közeledő NamJoonékat megpillantva idegesen a hajamba túrok. Egyrészt,mert ezek szerint még nem akadtak a JungGira veszélyt jelentő személy nyomára,másrészt pedig,mert nem tudom eldönteni,hogy megköszönjem e Taenek,amiért így aggódik érte,vagy egyszerűen leüssem. Végtére is,egy bizonyos fokon az egész az ő hibája.

-Az emeleten nincs.-közli sóhajtva YoonGi.
-És JungGi?-kérdezek vissza növekvő aggódással.
-Őt sem láttuk.-vágja rá TaeHyung,de nem kerüli el a figyelmemet,hogy kijelentése közben nem néz a szemembe. Tudja,hogy okolhatnám őt mindenért. Csak és kizárólag a húgom és Rin kedvéért,de nem fogok hangot adni ennek.
-Próbáltátok már felhívni?-Rinie ártatlan kérdésére mindannyian megütköző fejjel reagálunk. Nevetséges,de ez az egyértelmű opció eddig nem fordult meg senki fejében. Hiába,ilyen helyzetekben mindenre gondol az ember,kivéve azt,ami kézenfekvő és logikus lenne.

.Az ötlettel előrukkoló barátnőm felsóhajt,majd ajkát beharapva hívást indít és füléhez emeli a mobilt. Kicsöng.

/JungGi szemszög/

A különböző szerveimet érő ütések egyesével,fokozatosan ölik ki belőlem a reményt. A reményt,amiből a "régi" énem már mindet elvesztette volna,hosszú percekkel ezelőtt. Nem tudok optimistaként gondolkodni. Kis termetű vagyok,gyenge testalkattal,mostanra pedig már erőm se lenne visszaütni. Ha abban sem bízhatok,hogy valaki a keresésemre indult,akkor el kell terelnem a figyelmét valamivel,hogy esélyem legyen a szobából való kijutásra.
Persze. Kitalálni könnyű. Ahogy azonban-a padlóról,magamat összehúzva és így védve-felnézek eszelős tekintetű támadómra,nem sok esélyt látok a tervem végrehajtására. Nem úgy látszik,hogy bármelyik pillanatban felhagyna a kínzásommal,ok nélkül legalábbis biztosan nem.
Lehunyom nehezedő szemhéjamat,ahogy DaeHyun a bordáim közé talál. Már nem érzem a fájdalmat,egyszerűen belefáradtam az ellenállásba.
Néhány pillanattal később felcsendül a csengőhangom,történetesen a nemrég zsebemből kicsúszott mobilom irányából.
A kijelzőn megjelenő feliratot is tisztán ki tudom venni:Rinie keres.
Ezek szerint észrevehették a hiányomat. A pillanatnyi örömömet hamar letöri a fiú,ugyanis egy nem épp gyengéd mozdulattal elrúgja a közelemből a készüléket. A kedvenceim között szereplő dal nem sokkal később el is hallgat,ő pedig elégedett arckifejezéssel folytatja befejezetlen műveletét.
-Ne aggódj,túléli,ha most nem tudsz neki válaszolni,akármit is szeretett volna.-álszentségétől a hideg futkos a hátamon. Ki gondolta volna,hogy azok a dús ajkak ilyen szavakat tartogatnak még számomra...
Következő lépésként a karomnál megragadva ránt fel a padlóról.
-Nagyon ajánlom,hogy ne próbálkozz semmivel.-fenyegetésének erejét növeli metsző pillantásaival,én pedig nem tudok mit felelni,lesütöm a szememet.-Hm.JiHyun sem válaszolt nekem soha,amikor arról kérdeztem,mi történt.-halkabban beszél,ez azonban inkább aggaszt,mint megnyugtat.-Folyton próbáltam kiszedni belőle...Előtte mindent,mindent megbeszéltünk egymással,érted? Végül mégis a szemtanúk vallomásai alapján kellett összeraknom a képet. Szerencsére ezek alapján is tudom prezentálni számodra az őt ért dolgokat.-elvigyorodik,hófehér fogai kísértetiesen csillannak meg a félhomályban. Az est leszálltával csökken a világítás a helységben,és az eső beszűrődő hangja is elhal. Nem nyomja már el a szívem zakatolását,s a ziháló légzésemet sem.

DaeHyun ismét a falnak taszít,majd egyik kezével megakadályozza,hogy visszarogyjak az iménti pozíciómba.
-Nemnem,JungGi,most nagyon kell figyelned,hogy megértsd,mi vár arra,aki nem hagyja magára TaeHyungot. A történet azon oldalát biztosan hallottad,hogy "szegényke"hónapokig pszichiáterhez járt...Ezzel szemben én szemtanúja vagyok annak,hogy JiHyun a mai napig minden reggelét egy kibaszott maréknyi pirulával kénytelen kezdeni,hogy hasonlíthasson az idegállapota egy normál emberére. Teljesen maga alatt van,érted?! És az a rohadék még a rendőrségen sem volt képes megindokolni,miért okozott fájdalmat annak,akit elvileg szeretett...-utolsó szavát nyomatékosítva szűri fogai között.
-Engedj el...-suttogásra emlékeztető hangokat vagyok képes csak kipréselni magamból,és bekönnyesedett szemekkel pillantok fel rá. Fáj a karom,ahol egy kézzel,erősen szorítva tartja egész súlyomat;és fáj minden egyes porcikám,amelyet elért valamelyik ütése vagy rúgása. Figyelmen kívül hagyva folytatja mondandóját.
-Milyen kár,hogy neked már nincs esélyed dönteni abban,mellette maradsz e vagy sem...Hiszen abban a pillanatban,amint kapcsolatba kerültél vele,eldőlt,ki lesz a tettei áldozata. Tudod,ha a húgát bántom,az olyan...snassz. Jobb szeretem a frappáns megoldásokat.-tovább fecseg,ez pedig talán még kínzóbb is,mintha fizikailag okozna több sérülést.

-Végül is szívességet teszek neked.-El akarok menni.-Megelőzöm azt,hogy bántasson,azzal,hogy hamarabb megteszem.-Haza.-Sőt,még kegyesebb is vagyok nála. -Akár anyáéknál is megfelelne. 
És hogy ezt bizonyítsam is,megengedem,hogy később köszönd meg.-Még ott is jobb lenne,mint itt és most lenni...


/Jin szemszög/
-Hyuung,éhes vagyok!-harsan a nyafogós hang a kanapé másik ülőhelyéről.
-Ne egyél most,Nam megöl,ha telehányod a nappaliját.-kis gondolkodás után újabb panasz érkezik részeg barátomtól.
-Hyuung,szomjas vagyok!
-Persze,mert az alkohol elvonja a vizet a szervezetedből. Ne igyál most,majd később,ha ez benned marad.-elszomorodva biccent egyet,majd a szesztől bárgyú tekintetével végigvizslat.Feszélyez a helyzet,hogy nem segíthetek a többieknek,helyette itt kell ülnöm és ügyelni erre az idiótára.
-Hyuung...
-Mi van?!-fordulok felé a kelleténél kicsit erősebb éllel a hangomban,amit rögtön meg is bánok.-Ne haragudj,csak kicsit ideges vagyok.-sóhajtok.
-Hyuung...-sírásra görbülő szája miatt elszégyenlem magamat,és sietve közbeszólok.
-Mondd csak,mit szeretnél.
-Álmos vagyok,hyung.-közli kisfiús hangon HoSeok,én pedig sóhajtva veregetem meg a vállát.
-Amint erre járnak NamJoonék megkérdezzük,hogy felmehetsz e a szobájába ledőlni. Erre jellegzetes vigyorával,bár kicsit ittas mozdulattal bólint,nem sokkal később pedig a *Gwiyomi dal előadásába kezd nagy lelkesedéssel.
-Siethetnének már.-mormogom halkan ügyelve rá,hogy HoSeok véletlenül se hallhassa meg,és kezeimbe temetem az arcomat.


*Gwiyomi dal: a népszerű"cuki" dal,aranyos hangon énekelendő rövid kis szösszenet,hozzá tartozó kézmozdulatokkal

17.fejezet.:Áldozat

/TaeHyung szemszög/
A kis társaságunk többi részét egész gyorsan megtaláljuk a földszinti tömegben,és szerencsére úgy tűnik,hogy HoSeokot kivéve mindenki használható állapotban maradt.

Idegesen elhadarom Namnak a történteket-ignorálva,hogy a mellettem dülöngélő barátunk enyhe összeszedetlenséggel próbálja utánozni GD részét a kedvenc Bigbang számából-,aki néhány másodperc hallgatás után a kezébe is veszi az irányítást.

-Jimin,te keresd meg Kookot és Rint,ha jól emlékszem a kertbe indultak,de lehetőleg ne hozd rájuk a szívbajt,mindez csak elővigyázatosság...-tekintete a legidősebbre vándorol.-Rád bízhatom HoSeokot?

-Persze.-biccent Jin,majd el is slisszol vele a kanapék felé,hogy egy helyben maradjon,mielőtt kicsit kellemetlen formában köszönnének vissza a mostanában fogyasztott dolgai.

-Oké,szóval DaeHyunt...

-Még józanul látta utoljára az emeletre indulni.-fejezi be a mondatot YoonGi,miközben az információt szolgáltató,távolodó srác után pillant.

-Akkor először ott keressük.-jelenti ki Nam,én pedig határozott bólintással sarkon is fordulok. Kezd nagyon elegem lenni a percekig tartó tétlenségből.

/JungGi szemszög/
Nem ez az első alkalom,hogy megérzek egy öklöt csattanni az arcomon. Sőt. Mégis,a figyelmetlenségemnek hála meglepetésként érő ütés vörös nyomának minden négyzetmillimétere égni kezd.
-Fáj?-kérdezi DaeHyun arcán kaján vigyorral,mire dacos szorításba vonom ajkaimat. Nem adom meg neki azt az örömet,hogy kimutatom. Helyette a falhoz hátrálok,és megtámasztom a hátamat.
-Ne aggódj,lesz még,úgyhogy sírhatsz később is.-legyint eszelős tekintet kíséretében.
Az agyamban ezernyi érzelem és gondolat cikázik. Düh,félelem,kétségbeesés,mind köztük van. Valamint sajnálat. Igen,ez is.
Sajnálat,de nem magam iránt. A fölém magasodó,öklét masszírozó fiúhoz irányul ez. Könnyebb azt mondani,"beleőrültem",feladni,másokat hibáztatni magad helyett,majd ész nélküli bosszút állni. Ami viszont a legfontosabb,és amivel valószínűleg még nincs tisztában,hogy a bosszú nem tünteti el a bűntudatot. Ezért sajnálom.
-Igazából a saját hibádnak érzed a történteket,igaz?-szólalok meg halkan,mire fejét kicsit elbillentve kuncogni kezd.
-Egyetlen ütéstől elment az eszed,aranyom?-nem számítottam más reakcióra,mégsem tudom állni a tekintetét. Nincs elég bátorságom ahhoz sem,hogy szökni próbáljak. Az utóbbi időkben elnyomott szorongásom jelen helyzetemben visszatér egy rég tapasztalt szintre.Megszólalni meg mertem,de moccanni már nem ilyen egyszerű. De talán nincs is rá szükség.-Szóval,miután ráijesztett egy ütéssel,JiHyun elmondása szerint valahogy így leterítette a földre...-térdét villámgyorsan a bordáim felé lendíti,és zavartalanul folytatja mondandóját,miközben én hangtalanul összerogyok a rúgás hatására.-Ja,a legjobb részt még nem is meséltem ezzel a kis akcióval kapcsolatban.-bár pillangókat látok,és jelen esetben nem olyan értelemben,mint az utóbbi hetekben,túlságosan kíváncsi vagyok ahhoz,hogy hagyjam veszni az eszméletemet;így bár kicsit kábán,de hegyezem a fülemet.-Nekem hála akár meg is utálhatod a drágalátos TaeHyungodat,amiért te lettél a tettei áldozata. Feltéve persze,ha sikerül a sebeid mennyiségét fordított arányosságba állítanom az iránta táplált érzelmeiddel...De ne aggódj. Ezt garantálom.

/TaeHyung szemszög/
Kettesével szedem a lépcsőfokokat,majd várok néhány másodpercet,míg utolérnek,végül így,hárman indulunk meg a folyosón. Az összes szobát üresen és nyitva találjuk,egyetlen egy kivételével.
-Mikor csuktad ezt be?-nézek a ház tulajdonosára,aki közömbösen vállat von.
-Nem emlékszem már.
-Ezek szerint volt annyi eszed,hogy a saját hálódat a biztonság kedvéért bezárd még a buli előtt.-osztja meg velünk valószínű teóriáját YoonGi,mire felsóhajtok.
-Sanszos...akkor merre keressük tovább azt a rohadékot?
-Először is nézzünk körbe a kertben is,na meg Jimint sem ártana összeszedni...-sorolja Nam,így kelletlenül és rossz előérzettel,de a többiek példáját követve én is ellépek a bezárt ajtótól.

16.fejezet.:Bosszú

/TaeHyung szemszög/

Elgondolkozva helyezem át súlyomat a korláton megtámasztott egyik könyökömről a másikra,majd meghúzom az erkélyre is magammal hozott poharam enyhén alkoholos tartalmát. Elfintorodom. A fanyarkás ízt talán a belehulló egy-két esőcsepp teszi érezhetőbbé,vagy egyszerűen csak a hangulatom befolyásolja az érzékelésemet... Ki tudja.
Nem tudom rávenni magamat,hogy felejtésig igyak. Talán mert nem akarom,hogy bármi olyat tegyek bárkivel,amit később megbánnék,vagy mert nem akarok felejteni. Ki tudja.
Tudni akarom,hogy van. Tudni akarom,sírt e;megijedt e tőlem,amiért betörtem az üveget,esetleg soha többet nem akar látni,belefáradt a hülye viselkedésembe. Ki tudja.

Sok mindenre lennék kíváncsi,mégis csak percek óta a korlátot támasztva tűröm a homlokomon végigcsurgó rakoncátlan cseppeket,és szinte földbe gyökerezett lábbal,elmerengve bámulom az éjszakai Szöült,amelyre páratlan kilátásom nyílik.

-Egyedül vagy?-a mögöttem felcsendülő meglepett hang hatására összerezzenek.

-Kivel lennék?-kérdezek vissza a mellém támaszkodó YoonGi tekintetét kerülve,majd felsóhajtok.

A feleletet elnyomja az ajtóban megtorpanó HoSeok harsány,soju-boldog hangja.

-Srácok,nem most kéne megejteni a havi fürdést.-majd lelkesen integetni kezd,hogy vonuljunk vissza az ismét felerősödő zápor elől a ház falai közé.

-Pedig a saját szememmel láttam,hogy JungGi elindult az emeletre...-ismétli válaszát homlokráncolva az iménti,pár másodperces kintléttől is didergő fiú,szavai pedig ezúttal el is jutnak a fülemig. Az ajkain kiejtett név egyszerre hat rám áramütésként és józanító szellőként,amely eltávolítja az alkohol okozta ködöt a tudatomból.

-Miért felejtettétek el említeni azt az aprócska tényt,hogy itt van?-ripakodok rájuk vizes hajamba túrva.

-Feltehetőleg épp a telefonod buzerálása kötött le,de elhangzott a jelenlétedben is ez az "aprócska tény".-reagál hasonló éllel a hangjában YoonGi.-HoSeok rávette,hogy eljöjjön.

A megszólított heves bólogatással helyeselni kezd.

-Ha már itt tartunk,te nem tudod merre van?

-Én csak DaeHyunt láttam a lépcsőfordulóban eltűnni,de az még jóval korábban volt.-kuncog az ittas barátunk.

-D-DaeHyun...ő mégis mi a francot keres itt?!-érzem,hogy a légzésem felgyorsul.

-Meghívtam őt is,pont JungGi előtt hívtam fel.-felel a fiú,látszik,hogy fel sem fogja,mi történik körülötte.

-De mégis minek kellett,hogy itt legyen?-sziszegem idegesen.

-A barátunk.-feleli vállvonogatva,én pedig reflexből a folyosó falához taszítom,és arcához közelebb hajolva folytatom mondandómat.

-Volt...A barátunk VOLT,míg el nem basztam a húga életét!

-Nyugavér,haver,nincs gáz.-vigyorog a képembe HoSeok. Nem sok hiányzik hozzá,hogy behúzzak egyet neki. Fogalma sincs arról,valójában milyen őrültségekre képes az a srác. JiHyun nem neki mesélt arról,hogy a bátyja egyszer megfenyegette az anyjukat,hogy a saját húgára piócaként tapadt és nem hagyott neki semmi szabad életteret...

-Tae.-YoonGi hűvös tenyerét a vállamra helyezi,majd lassan lefejti ujjaim részeg hyungom pólójáról.

-Ha DaeHyun itt van,akkor készül valamire. Ok nélkül nem csinál soha semmit,és mi van ha...-szemforgatása megállásra késztet értelmetlen hadarásomban.


/JungGi szemszög/

"Azt akarom,hogy tanuljon a tettei következményeiből."-a fejemben visszhangzik az utolsó mondata,a pulzusom az egekben jár és a vadásszal farkasszemet néző őz félelmével pillantok fel rá.
-Csak nem félsz?-a vigyornak induló gesztusa lassan vicsorba fordul,ahogy tovább kémleli az arcomat. Nem felelek,ő pedig néhány másodperc után nyugtázza.-Jól teszed.
-Mire készülsz?-végül én töröm meg remegő hangon a csendet,amely kezdett idegőrlővé válni.
-Mondtam...pontosan ugyanazt fogod kapni,amit ő tett JiHyunnal.-a név tulajdonosa nyilván a húga.JiHyun...a lány,akit Tae szeretett,mégis bántott.-Mert tudod,mielőtt találkoztak volna,nekem jó kapcsolatom volt a húgommal. Aztán jött ő.-leül mellém az ágyra,én pedig ösztönösen odébb húzódom.-Mikor randizgatni kezdtek,egyre kevesebb időt tölthettem vele. Végül teljesen összenőttek. Aztán pedig,miután JiHyun beleunt a dologba,és TaeHyung a többszöri feljelentéssel való riogatás után sem állt le...ott az utcán,elcsattant az első ütés.-hangja fenyegetően cseng,én pedig túl későn érzékelem,hogy szavai mellé az irányomba lendíti ökölbe szorított kezét.

/TaeHyung szemszög/
-Ne parázz előre meg nem történt dolgokon. Namékkal együtt megkeressük és szemmel tartjuk az este hátralevő részében,hogy esélyt se adjunk neki.
-Mire?-kotyog közbe HoSeok.
-Hogy megvalósítsa,amire készül. Persze,feltéve ha tényleg rossz szándékkal jött ide,és...
-Bosszút akar állni.-fojtom belé a szót határozottan,és elindulok a lépcsőhöz visszavezető folyosón,hogy összeszedjük NamJoonékat,mielőtt még késő lenne.

15.fejezet.:Következmény

Legszívesebben megszólítanám,valahogy kipréselném az ajkaim között a nevet:Tae;talán meghallana,hiszen csak pár lépésnyire van...
Nem megy. Gépies mozdulattal balra fordítom a fejemet,de így sem látom tisztán a mögöttem álló alakot.
-Kit keres...-suttogom,ám a fiú kezét a számra tapasztja,és egy pillantással belém fojtja a kérdésem további részét. Nem tudom megmagyarázni,miért félek. Hiszen nem is ismerem. Miért akarna rosszat nekem?
Másik kezével megragadja a csuklómat,majd így kordában tartva visszarángat a folyosóra,végül áthaladva rajta,benyit az egyik szobába és azonnal elenged,hogy az ajtó elé állva elvágja az egyetlen utat,amely a szabadulásomhoz vezethetne.
-Maradj csendben.-néz rám ugyanazzal a metsző tekintettel és a földre ül,majd hátát nekidönti a fehérre festet ajtónak.
A szobában esti homály uralkodik,csak az utcáról beszűrődő lámpák szolgálnak félszeg fényforrásként. Alaposabban szemügyre veszem a velem szemben elhelyezkedő ismeretlent,miközben helyet foglalok az ágy szélén;amely,mint minden más berendezési tárgy a helységben,teljes mértékben illeszkedik a ház többi részének(és tulajdonosának)stílusához.
A legjellegzetesebbek rajta talán sötét íriszei és a dús ajkai. Ezekben sem vélek felfedezni semmi ismerőset. Biztos vagyok benne,hogy ez alkalommal látom életemben először.
-Mit akarsz tőlem?-kérdezem halkan. Nem merek erőteljesebb hangon felszólalni,ahhoz túlságosan megijesztett már.
Egyenesen a szemeimbe néz,de nem válaszol.Felsóhajtok,és inkább az ablak irányába bámulok.

Odakint megint erősödni kezd az eső zuhogása. Vajon Tae mikor jön fog bejönni az erkélyről?
Bár olyan felesleges ezen agyalnom. Úgysem nyitna be csak úgy ide,én pedig nem vagyok elég bátor ahhoz,hogy akkora zajt csapjak,amivel felkelthetném a figyelmét.
-Mikor mehetek ki innen?-kérdezem a lehető legközömbösebb hangon a fiútól,aki ezt figyelmen kívül hagyva kérdez vissza.
-Tudod te pontosan,hogy mit csinált TaeHyung?
-Pontosan nem,de...
-Nem,ugye?! Csak azt tudod,hogy utána mi történt vele. Pszichiáter kezelte. Szegény.-minden szavából süt az undor és a megvetés,amitől kiráz a hideg. Eddigi félelemmel kevert értetlenségem mellé most unszimpátia is társul a fiú irányába közvetítve.
-Nem érdekel mit csinált.-jelentem ki határozottan,most először. Nem is tudom,eddig ezt miért nem mertem kimondani. Egy ideje már megfogalmazódott bennem,de talán a lehetőség hiányából adódóan csak egy kósza gondolatként motoszkált a fejemben.
-Nem?-a hisztérikusság éle egyértelműen kivehető a reakciójában,miközben talpra áll és elém lépdel,szemében visszaverődik az a hangyányi fény.-Érdekelne,ha tudnád,mi lett azzal a lánnyal,akit tönkretett.
-Ki vagy te?-ajkamat beharapva várok a válaszra.
-Mit számít az most?-hajol közelebb az arcomhoz.
-Hogy hívnak?-kontrázok tőlem nem megszokott elszántsággal. Félek,a térdeim lassan remegni kezdenek,de a kíváncsiságom jelenleg felülmúl minden gátlást.
-DaeHyun.
-És mit akarsz tőlem?
-Tőled,JungGi,az égvilágon semmit.-megrémít azzal,hogy mondandóját kiegészíti a nevemmel is.-Azt akarom,hogy a drágalátos hősszerelmes megtapasztalja,milyen érzés,ha az szenved,aki a világon a legfontosabb az ember számára. Azt akarom,hogy tanuljon a tettei következményeiből.-szűri szavait ajkain keresztül,majd ijedt arcomat fürkészve diadalittasan elvigyorodik.

14.fejezet:Eső

Már akkor bánom az egészet,mikor a vezető pozícióját elfoglaló bátyám,és a nem sokkal korábban érkező Rinie mögé beülök a jármű hátsó ülésére.
Hányingerrel küszködöm;felfordul a gyomrom,ahogy végigpörögnek az este kimenetelének lehetőségei a fejemben.
-Indulhatunk?-kérdezi vidáman Kook,majd a visszapillantóban kezdi fürkészni falfehér ábrázatomat.-Jól fogod érezni magad,hidd el.
-Ühüm.-biccentek,majd tekintetem elszakítva róluk inkább kibámulok az ablakon.
Útnak indulunk,én pedig lemondó sóhajjal konstatálom,hogy tényleg el kell mennem. Nem mintha ne lenne kedvem találkozni a srácokkal. Egész egyszerűen rossz megérzésem van ezzel kapcsolatban.

Az eső haragos kopogással ostorozza a kocsi felületét,én pedig Kook cifra véleményét hallgatom ezzel a "kellemes" meglepetéssel kapcsolatban.
Szerencsére ennek ellenére is egészen gyorsan elérünk Nam magasan fekvő házához,amely pontosan úgy fest,ahogy képzeltem.
Kívül a fekete és a fehér dominál rajta,valamint a letisztultság,amely egyébként a fiú jellemét is tükrözi. Rin elmondása szerint egész gimnáziumban gyűjtött a házra,és mióta tavaly beköltözött,mint felnőtt és teljes jogú tulajdonos,egészen a saját ízlésére formálta. Nem mellesleg pedig azóta a társaság legtöbb összejövetelét ide szervezik.
Az autó leparkolása után a bejárat felé vesszük az irányt,ahol a házigazda fogad minket széles vigyorral,kezet fog JungKookkal(ahogy látom nem ez az első találkozásuk,nyilván már összefutottak),majd átvezet a kerten a ház ajtajáig.
-Már egész sokan vagyunk,ennyi új arc között képtelenség lesz unatkoznotok.-kuncog NamJoon,ahogy átvezet minket az előtéren,hogy a kabátjainktól megszabadulva tovább indulhassunk a zavarbaejtően tágas nappaliba.
A mondata szöget üt a fejemben annak ellenére,hogy HoSeok is említette a hívása alkalmával. A szobába belépve összeszorul a gyomrom. Az a "pár haver" ugyanis,akik számomra ismeretlenek,enyhén gyenge kifejezés volt. Az 5 fiún,és a bátyámék párosán kívül konkrétan még vagy 40 idegennel kerülök egy légtérbe az este hátralevő részére. Ajkamat beharapva sütöm le a szememet,hogy ne kelljen elkapnom egy rám szegeződő szempár pillantását se,és inkább a "mag"-hoz csapódva ereszkedem le az egyik fehér bőrkanapéra. Az ő látványuk mindenképp megnyugtat.
-Hozhatok esetleg valamit enni vagy inni?-hajol közelebb kedvesen Jin,hogy a hangfalakból szóló,egyébként ízlésemre való hangos zene ellenére is tisztán halljon.
-Nem kérek semmit,köszi.-a lebiggyesztett ajkas reakciójára kiegészítem a mondatomat egy jól sikerült álmosollyal is.
-Majd kap az enyémből.-nyújt felém vigyorogva Jimin egy egész üveg sojut,én pedig csak pislogok rá.

-Nem kéne.-sóhajt YoonGi,majd kikapva az alkoholt barátja kezéből,nagyot kortyol belőle.

-Srácok,vigyázzatok rá. Még kiskorú.-figyelmezteti őket a bátyám,majd átkarolva a felnevető Rint értetlenül kérdezi tőle:-Mi az?

-Ezek szerint nekem se szabad?
-Egyidősek vagytok,úgyhogy eltaláltad. Csak rád majd én vigyázok.-rendezi le aranyosan Kook,majd el is húzza barátnőjét egy táncoló csapat felé.
-Undorítóan boldogok.-nyögi fájdalmas arckifejezéssel Jimin,a legidősebb persze vállon bokszolja jutalmul.
-Hé megérdemlik.
-Ahogyan te is,hogy a szoknyapecér viselkedésednek hála egyedül töltsd az estét,a kibaszott üveged társaságában.-teszi hozzá a mellé ereszkedő NamJoon,mire az izmos srác tekintete felém vándorol.
-Nem feltétlen...
-Eszedbe ne jusson.-hűti le egy metsző pillantás kíséretében YoonGi,majd megenyhülten fordul hozzám:-JungGi szíve amúgy is másé,igazam van?
-Öhm...a-azt hiszem.-felelek elvörösödve,és az ölembe bámulok.
A többiek ismét szóba elegyednek,ejtve a témát,ám az imént védelmemre kelő fiú a fülemhez hajolva suttogni kezd.
-Az erkélyen...Az emeleten rögtön balra,a kétszárnyas ajtó a folyosó végén.
-TaeHyung...itt van?-kérdezek vissza remegő hangom,miközben a torkomban öklömnyi gombóc keletkezik.
Kedvesen a lépcső irányába biccent,én pedig gondolkodás nélkül indulok fel a fokokon. A pulzusom folyamatosan emelkedik,ahogy haladok,ezzel ellentétben pedig csökken a zaj és a tömeg körülöttem.

Az említett irányba megteszem hangtalan lépéseimet,majd a tágra nyitott ajtóban megtorpanok. Nem merek lépni,és egyre csak azon agyalok,mit is kéne mondanom neki,mikor megpillantom az ismerős alakot a korlátnak támaszkodva,ahogy csendben ázva a lábai alatt elterülő várost pásztázza;ezzel egy időben pedig megérzem valaki forró leheletét a nyakamon.

13.fejezet:Aggodalom

Szinte észrevétlenül suhanok át az álmok világába,a valóság szilárd talajára való visszatérés azonban nem megy ilyen könnyen. Álmos pillantással tekintek a csengőhangom lejásztó mobilomra,az első gondolatom persze Ő.
Csalódottságomat leplezve fogadom a hívást,amelyet TaeHyung helyett HoSeok kezdeményezett az irányomba.
-Sziaa.-hallom meg a jellegzetes,életvidám hangot,melynek hatására magam is elmosolyodom kissé.
-Szia,mi újság?
-A srácokkal szervezünk este egy kis összejövetelt,és jó lenne,ha te is jönnél. Lesz pár haverunk,akiket még nem ismersz,de remélem,emellett is számíthatunk a jelenlétedre.
-Öhm...-megdörzsölöm a szemeimet.-Nem is tudom...
-Naaa,JungGi~.-győzköd lelkesen.-Légyszi,tökre örülnénk mindannyian.
-Mindannyian?-kérdezek vissza óvatosan.
-Aham. Nam kért meg rá,hogy hívjalak fel;az ötlet YoonGitól származik;Jimin vigyorogva helyeselt rá,Jin hyung meg amúgy is szereti,ha több szájra készíthet nassolnivalót. Én meg tudod,hogy mindig örülök neked.-ahogy gondoltam. TaeHyungot nem említi.
-Köszi.-veszek fel vidámabb hangnemet. Tényleg rendes tőlük,hogy gondoltak rám.
-Na,nyolckor Naméknál?
-Nem tudom hol lakik.-vallom be kínosan megköszörülve a torkomat.
-Rin és a bátyád is jönnek,hárman csak ide fogtok találni.-kuncog.-Ők tudják a címet. Szóval?
-Ott leszek.-adom be a derekamat sóhajtva. Jó ég,pont ebben a hangulatban kell az életem első házibulija felől való izgulás is.
-Kiráály! Akkor este.-köszön el,majd megszakítom a hívást.
Ledobom a mobilom magam mellé és elgondolkozva lépkedek az ablakhoz. Már nyoma sincs az iménti álmosságomnak. Szokatlan is volt,hogy délután le tudtam pihenni,ha mindössze pár percre is. Ez csak akkor jellemző rám,ha beteg vagyok,vagy ha valami nagyon nyomaszt.
Jelen esetben egyértelműen az utóbbiról volt szó. Most pedig már nem csak Tae,de az estém kimenetele miatt is aggódhatok. Belegondolva nem volt a legjobb ötlet beleegyezni a dologba. De még mindig ez a kisebb gond.
Bárcsak tudnám,mi van Vele...

/TaeHyung szemszög/

Felesleges ezért sírnom,de nem tudom visszafojtani...Gyenge.
Ajkaim néma kiáltást formálnak,és a csempe hűs felülete sem képes ellensúlyozni az arcomon végiggördülő könnyek maró forróságát.Ordítani akarok,de nem tehetem,meghallanának... Gyáva. 
Azt hittem,Ő majd meghallgat,és nem hisz el mindent az igazság teljes tudata nélkül. Bár a helyében magam sem hinnék egy ilyen alaknak...Őrült.Ő nem tehet semmiről. Nekem kellett volna az elejétől kezdve tudatni vele,az én számból kellett volna hallania mindent két évvel ezelőttről és azt is,miért történt mindaz akkor.

-TaeTae?-kopogtat a fürdőszoba ajtaján YoonGi.-Mióta vagy itthon?
Kell néhány pillanat,mire összeszedem magamat annyira,hogy válaszolni tudjak.
-Pár perce,mindjárt megyek.
-Okés,akkor szólok Rinnek,hogy megvagy. Idegesnek tűnt,ugyan nem értem miért. Ja,meg a srácoknak,hogy várjanak meg minket. Nélkülem aztán el nem dönthetik,hogy mi legyen este...-sóhajtva konstatálom távolodó lépéseinek hangját,majd tekintetem a kezemre siklik,amellyel eddig az arcomat takartam. A saját vérem színezi vörösre,üvegszilánk azonban láthatóan nem fúródott a sebbe.
Feltápászkodom a padlón kuporgó helyzetemből,majd a mosdókagylóhoz lépek,és elkezdem lemosni róla az árulkodó folyadékot,majd az arcom következik,a könnyekkel kevert vértől való megszabadulással. Kár,hogy a víz nem tisztítja meg a tetteket is.
Végeztemmel a többieket rejtő nappali helyett a szobám felé indulok,hogy magamra vegyek egy hosszú pulcsit,amellyel könnyedén eltitkolhatom majd a kezemmel történteket.

-Merre jártál,te megveszekedett barom?-lép elém vészjósló tekintettel a húgom,mire vállat vonok.
-Mégis miért?-egészen jól megtanultam közömbösséget tettetni a pszichiáternél töltött beszélgetések alkalmával.
-JungGi kérdezte merre vagy,én meg azt hittem történt valami...-arcomat vizslatja.
-Nem. Semmi.-a nevét hallva összeszorul a gyomrom,de sikerül hihetően tartanom a szerepet,miközben ledobom magam a kanapéra,a fájó kezemet továbbra is takarva a ruhadarabbal,és előveszem a mobilomat.

Nem hallom meg HoSeok közleményét,miszerint pont beszélt vele és ő is jön este. Amint megpillantom a "nem fogadott hívás tőle:Giya" értesítést,összeszorított ajkakkal a képernyőre meredek,és minden mást kizárok.
Nem kereshetem többet. A legkevésbé akkor sérül,ha távol marad tőlem.
-Hívott valaki?-a mellém ereszkedő NamJoon hangjára összerezzenek,és a készüléket a zsebembe süllyesztve megrázom a fejemet.
-Senki.
Senki. Addig kell innom ma este,míg így nem emlékszem majd rá.

12.fejezet:Füstölgő cigaretta

A lakásba felérve nyugodtnak szánt mozdulattal lerakom a vásárolt dolgokat a konyhapultra,majd a szobám felé iszkolok.
-Hol jártál ennyi ideig?-Kook gyanakvó tekintete megállít,mielőtt még eltűnhetnék előle.
-Csak összeakadtam egy osztálytársammal,és váltottunk pár szót...-felelem közömbösen.
-Hm. Szokatlan tőled,de jó hallani,hogy ennyire barátkozós...lettél.-nem tetszik,ahogy kihangsúlyozza az utolsó szót. Magam is tisztában vagyok vele,mennyire máshogy viselkedek mostanában. Az viszont még jobban zavar,hogy ennek ellenére látszik,teljes mértékben hisz nekem. Hát persze. Miért is jutna eszébe,hogy a visszahúzódó,csendes húga hazudna neki? Ráadásul ma már másodjára. Borzalmas vagyok.
-Ühüm.-mosolygok halványan,majd folytatom a menekülést,ezúttal sikeresen. A szobámba érve hanyatt vágódom az ágyon és lehunyom a szememet.
Még érzem ajkai ízét a sajátomon.

Eszembe jut.

Nagyinak volt egy története,amit összesen egy alkalommal mesélt el nekem.
Azon a héten késve mentem hozzá,szomorúnak látszott. Bocsánatot kértem,de legyintett. "Hagyd,nem miattad." Addig kérleltem,míg el nem árulta:a helyzet emlékeztette arra az esetre.
-A legostobább az egészben,hogy már nem emlékszem,miért haragudtam rá.-kezdte nevetgélve.-Ami viszont megmaradt bennem,hogy egy nap dühösen indultam haza,nélküle. Csókkal köszönt el tőlem,én azonban nagyon hamar eltoltam magamtól. Még most is élénken él bennem a kép az akkori,csalódott szempárról,amely rám szegeződött.-kinézett az ablakon,a forgalmas úton végighaladó,ingerülten dudáló,ráérősen araszoló vagy épp őrülten száguldó autósokat figyelte.-Késő délután volt,péntek,azt hiszem...Pontosan. Hiszen péntekenként aludt nálam,minden héten.-biccentett,megerősítve önmagát.-Tudtam,hogy aznap nem fog jönni.-halkult el,arcán végigfutott a múlt hűs szellőjének érintése.-Gondolkodás nélkül nyitottam be a legközelebbi dohányt árusító üzletbe. Pedig nem vallott rám az ilyesmi. Egyetemista koromban jártam már,mégsem volt soha egy szál sem a számban. De tudod,Giya...-pillantott rám bekönnyesedett szemmel.-Elviselhetetlen volt. Még éreztem az ajkai ízét a sajátomon. Elszívtam a fél dobozt,mire hazaértem. Szóltam a szüleimnek,hogy sétálni megyek. Nem kérdezték,hol hagytam a Nagyapád,én pedig nem mertem többet mondani,nehogy beszéd közben megérezzék rajtam a füstöt. Így hát útnak indultam,a zsebemben ott lapult a maradék fél doboznyi.
Végig csak azon gondolkoztam,hogy inkább hálásnak kéne lennem,amiért elvisel;amiért ha játszom a sértődöttet is,megcsókol;tudod,szeszélyes nőszemély voltam akkoriban,sok-sok gonddal és még több hibával...-mosolya keserűséget rejtett,de ott lappangott benne az az általános derű is,amely olyannyira jellemző volt rá. "Az emlék okozza a szokatlan töltetet.-gondoltam."

-Mire sikerült legyőznöm a saját hiúságomat és rávenni magamat,hogy átmenjek hozzájuk,és bocsánatot kérjek,bőven beesteledett. Arra eszméltem,hogy az utolsó csikket szorongatom az ujjaim között. Ledobtam magam mellé és futásnak eredtem. Hozzá...Soha többet nem gyújtottam rá.De biztos vagyok benne,hogy akkor még füstölgött az a csikk,talán ez volt a szerencsém,épp időben cselekedtem. Hiszen az utolsó volt.-komolyan felém fordult,tapasztalatot sugárzó íriszével vizslatott.-Sose hagyd kialudni. Akkor már késő lesz.







Az arcomon végiggördülő könnycsepp rángat vissza a jelenbe. Meg kellett volna hallgatnom.
Ideges mozdulattal nyúlok a mobilom után,hogy kikeressem a névjegyzékben TaeHyung számát. Hívást kezdeményezek,majd ajkamat beharapva emelem fülemhez a készüléket.
A hangrögzítő gépi,monoton hangja most a szokásosnál is jobban elkeserít. De miért nem elérhető? Ijedten fut végig agyamon a gondolat:remélem nem csinált még nagyobb hülyeséget az üveg betörése után. Ha kárt tesz magában...
Rin. Ő talán tudja.
Hívni nem merem,minden bizonnyal elsírnám magamat közben,nem akarom a szívbajt hozni rá. Hiszen fényes nappal van. Nem tűnhetett el csak úgy...
Szerencsére gyorsan reagál az üzenetemre. "Nincs itthon. Miért kérdezted?!"
Csalódottan hanyatlok vissza az ágyneműre,és arcomat a párnám puha,fehér felületébe fúrom.
Hagytam volna kialudni...?