A lakásba felérve nyugodtnak szánt mozdulattal lerakom a vásárolt dolgokat a konyhapultra,majd a szobám felé iszkolok.
-Hol jártál ennyi ideig?-Kook gyanakvó tekintete megállít,mielőtt még eltűnhetnék előle.
-Csak összeakadtam egy osztálytársammal,és váltottunk pár szót...-felelem közömbösen.
-Hm. Szokatlan tőled,de jó hallani,hogy ennyire barátkozós...lettél.-nem tetszik,ahogy kihangsúlyozza az utolsó szót. Magam is tisztában vagyok vele,mennyire máshogy viselkedek mostanában. Az viszont még jobban zavar,hogy ennek ellenére látszik,teljes mértékben hisz nekem. Hát persze. Miért is jutna eszébe,hogy a visszahúzódó,csendes húga hazudna neki? Ráadásul ma már másodjára. Borzalmas vagyok.
-Ühüm.-mosolygok halványan,majd folytatom a menekülést,ezúttal sikeresen. A szobámba érve hanyatt vágódom az ágyon és lehunyom a szememet.
Még érzem ajkai ízét a sajátomon.
Eszembe jut.
Nagyinak volt egy története,amit összesen egy alkalommal mesélt el nekem.
Azon a héten késve mentem hozzá,szomorúnak látszott. Bocsánatot kértem,de legyintett. "Hagyd,nem miattad." Addig kérleltem,míg el nem árulta:a helyzet emlékeztette arra az esetre.
-A legostobább az egészben,hogy már nem emlékszem,miért haragudtam rá.-kezdte nevetgélve.-Ami viszont megmaradt bennem,hogy egy nap dühösen indultam haza,nélküle. Csókkal köszönt el tőlem,én azonban nagyon hamar eltoltam magamtól. Még most is élénken él bennem a kép az akkori,csalódott szempárról,amely rám szegeződött.-kinézett az ablakon,a forgalmas úton végighaladó,ingerülten dudáló,ráérősen araszoló vagy épp őrülten száguldó autósokat figyelte.-Késő délután volt,péntek,azt hiszem...Pontosan. Hiszen péntekenként aludt nálam,minden héten.-biccentett,megerősítve önmagát.-Tudtam,hogy aznap nem fog jönni.-halkult el,arcán végigfutott a múlt hűs szellőjének érintése.-Gondolkodás nélkül nyitottam be a legközelebbi dohányt árusító üzletbe. Pedig nem vallott rám az ilyesmi. Egyetemista koromban jártam már,mégsem volt soha egy szál sem a számban. De tudod,Giya...-pillantott rám bekönnyesedett szemmel.-Elviselhetetlen volt. Még éreztem az ajkai ízét a sajátomon. Elszívtam a fél dobozt,mire hazaértem. Szóltam a szüleimnek,hogy sétálni megyek. Nem kérdezték,hol hagytam a Nagyapád,én pedig nem mertem többet mondani,nehogy beszéd közben megérezzék rajtam a füstöt. Így hát útnak indultam,a zsebemben ott lapult a maradék fél doboznyi.
Végig csak azon gondolkoztam,hogy inkább hálásnak kéne lennem,amiért elvisel;amiért ha játszom a sértődöttet is,megcsókol;tudod,szeszélyes nőszemély voltam akkoriban,sok-sok gonddal és még több hibával...-mosolya keserűséget rejtett,de ott lappangott benne az az általános derű is,amely olyannyira jellemző volt rá. "Az emlék okozza a szokatlan töltetet.-gondoltam."
-Mire sikerült legyőznöm a saját hiúságomat és rávenni magamat,hogy átmenjek hozzájuk,és bocsánatot kérjek,bőven beesteledett. Arra eszméltem,hogy az utolsó csikket szorongatom az ujjaim között. Ledobtam magam mellé és futásnak eredtem. Hozzá...Soha többet nem gyújtottam rá.De biztos vagyok benne,hogy akkor még füstölgött az a csikk,talán ez volt a szerencsém,épp időben cselekedtem. Hiszen az utolsó volt.-komolyan felém fordult,tapasztalatot sugárzó íriszével vizslatott.-Sose hagyd kialudni. Akkor már késő lesz.
Az arcomon végiggördülő könnycsepp rángat vissza a jelenbe. Meg kellett volna hallgatnom.
Ideges mozdulattal nyúlok a mobilom után,hogy kikeressem a névjegyzékben TaeHyung számát. Hívást kezdeményezek,majd ajkamat beharapva emelem fülemhez a készüléket.
A hangrögzítő gépi,monoton hangja most a szokásosnál is jobban elkeserít. De miért nem elérhető? Ijedten fut végig agyamon a gondolat:remélem nem csinált még nagyobb hülyeséget az üveg betörése után. Ha kárt tesz magában...
Rin. Ő talán tudja.
Hívni nem merem,minden bizonnyal elsírnám magamat közben,nem akarom a szívbajt hozni rá. Hiszen fényes nappal van. Nem tűnhetett el csak úgy...
Szerencsére gyorsan reagál az üzenetemre. "Nincs itthon. Miért kérdezted?!"
Csalódottan hanyatlok vissza az ágyneműre,és arcomat a párnám puha,fehér felületébe fúrom.
Hagytam volna kialudni...?
-Hol jártál ennyi ideig?-Kook gyanakvó tekintete megállít,mielőtt még eltűnhetnék előle.
-Csak összeakadtam egy osztálytársammal,és váltottunk pár szót...-felelem közömbösen.
-Hm. Szokatlan tőled,de jó hallani,hogy ennyire barátkozós...lettél.-nem tetszik,ahogy kihangsúlyozza az utolsó szót. Magam is tisztában vagyok vele,mennyire máshogy viselkedek mostanában. Az viszont még jobban zavar,hogy ennek ellenére látszik,teljes mértékben hisz nekem. Hát persze. Miért is jutna eszébe,hogy a visszahúzódó,csendes húga hazudna neki? Ráadásul ma már másodjára. Borzalmas vagyok.
-Ühüm.-mosolygok halványan,majd folytatom a menekülést,ezúttal sikeresen. A szobámba érve hanyatt vágódom az ágyon és lehunyom a szememet.
Még érzem ajkai ízét a sajátomon.
Eszembe jut.
Nagyinak volt egy története,amit összesen egy alkalommal mesélt el nekem.
Azon a héten késve mentem hozzá,szomorúnak látszott. Bocsánatot kértem,de legyintett. "Hagyd,nem miattad." Addig kérleltem,míg el nem árulta:a helyzet emlékeztette arra az esetre.
-A legostobább az egészben,hogy már nem emlékszem,miért haragudtam rá.-kezdte nevetgélve.-Ami viszont megmaradt bennem,hogy egy nap dühösen indultam haza,nélküle. Csókkal köszönt el tőlem,én azonban nagyon hamar eltoltam magamtól. Még most is élénken él bennem a kép az akkori,csalódott szempárról,amely rám szegeződött.-kinézett az ablakon,a forgalmas úton végighaladó,ingerülten dudáló,ráérősen araszoló vagy épp őrülten száguldó autósokat figyelte.-Késő délután volt,péntek,azt hiszem...Pontosan. Hiszen péntekenként aludt nálam,minden héten.-biccentett,megerősítve önmagát.-Tudtam,hogy aznap nem fog jönni.-halkult el,arcán végigfutott a múlt hűs szellőjének érintése.-Gondolkodás nélkül nyitottam be a legközelebbi dohányt árusító üzletbe. Pedig nem vallott rám az ilyesmi. Egyetemista koromban jártam már,mégsem volt soha egy szál sem a számban. De tudod,Giya...-pillantott rám bekönnyesedett szemmel.-Elviselhetetlen volt. Még éreztem az ajkai ízét a sajátomon. Elszívtam a fél dobozt,mire hazaértem. Szóltam a szüleimnek,hogy sétálni megyek. Nem kérdezték,hol hagytam a Nagyapád,én pedig nem mertem többet mondani,nehogy beszéd közben megérezzék rajtam a füstöt. Így hát útnak indultam,a zsebemben ott lapult a maradék fél doboznyi.
Végig csak azon gondolkoztam,hogy inkább hálásnak kéne lennem,amiért elvisel;amiért ha játszom a sértődöttet is,megcsókol;tudod,szeszélyes nőszemély voltam akkoriban,sok-sok gonddal és még több hibával...-mosolya keserűséget rejtett,de ott lappangott benne az az általános derű is,amely olyannyira jellemző volt rá. "Az emlék okozza a szokatlan töltetet.-gondoltam."
Az arcomon végiggördülő könnycsepp rángat vissza a jelenbe. Meg kellett volna hallgatnom.
Ideges mozdulattal nyúlok a mobilom után,hogy kikeressem a névjegyzékben TaeHyung számát. Hívást kezdeményezek,majd ajkamat beharapva emelem fülemhez a készüléket.
A hangrögzítő gépi,monoton hangja most a szokásosnál is jobban elkeserít. De miért nem elérhető? Ijedten fut végig agyamon a gondolat:remélem nem csinált még nagyobb hülyeséget az üveg betörése után. Ha kárt tesz magában...
Rin. Ő talán tudja.
Hívni nem merem,minden bizonnyal elsírnám magamat közben,nem akarom a szívbajt hozni rá. Hiszen fényes nappal van. Nem tűnhetett el csak úgy...
Szerencsére gyorsan reagál az üzenetemre. "Nincs itthon. Miért kérdezted?!"
Csalódottan hanyatlok vissza az ágyneműre,és arcomat a párnám puha,fehér felületébe fúrom.
Hagytam volna kialudni...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése