Gyermeteg gondolat volt,hogy megúszhatom ennyivel.
Mégis,csak most tudatosodik bennem,hogy egy szempillantás alatt véget vethetne az életemnek azzal a késsel,ha akarná. De biztos nem így fog cselekedni...Jobban szeretné,ha sokáig szenvednék még.
Már éjfél körül járhat az idő...és mégsem vagyok biztos benne,hogy megérem a holnapot.
A közénk telepedett csendben a zár kattanása valóságos ágyúdörgésnek tűnik,a következő néhány másodpercben pedig összemosódik minden:egyszerre realizálom a kiutat jelentő ajtó nyitódását,odapillantva Jint,Jimint és a furcsa pózban beléjük kapaszkodó HoSeokot,valamint jut el a tudatomig a küszöböt átlépő,majd kezében a kulccsal ledermedő személy kiléte,akiben eddig megmentőt reméltem,most azonban a féltés érzete kerít hatalmába.
/NamJoon szemszög/
-Neked legalább annyira nem kéne itt lenned,mint neki...-sóhajtok az elmúlt órában már vagy ezredjére.
-Tehát tényleg ide jött. Nem voltam biztos benne,hogy a barátja,akit kérdeztem,hazudik e. Pontosabban,nem akartam hinni a füleimnek...-egyik lábáról a másikra helyezi súlyát beszéd közben,és teljességgel ignorálja előbbi mondatom rá vonatkozó részét.
-Nem vagy olyan állapotban,hogy itt maradhass...Ő is itt van...-magyarázkodom kínosan. Jézusom,nem jellemző rám,de fogalmam sincs,mitévő legyek ezzel a lánnyal.
-TaeHyung?-hangja megremeg,akármennyire is próbálkozik a szó közömbösként tetszelgő kiejtésével. Enyhén bólintok,mire átlátszó módon vállat von.
-JiHyun.-szólítom meg,és közben végigpillantok piros szövetkabáttal fedett testén. Mintha küllemre nem is változott volna,mióta utoljára láttam. A történtek ismeretében azonban pontosan tisztában vagyok vele,hogy nem teljesen őszinte ez a vidám viselet,a szavai tartalma és az a nemtörődöm nézés,amelyet az előbb említett jelenlétéhez fűz. Mindez csak látszat.-Menj haza.
-Kérlek.-felel rövid hallgatás után.-Haza kell vinnem a bátyámat.-rég okozott már valami ekkora fejtörést,mint ez az egész rémálomba hajló mai este.-Aki valójában beleőrült ebbe az egészbe,nem én vagyok. DaeHyun az,aki végignézte ahogy a húga eltávolodik tőle,majd megsérül és a hullámvölgyben csak nehezen indul meg újra az emelkedőn...-vontatottan beszél és nem néz a szemembe,egy pontot fikszíroz a hátam mögött,valahol a kert sötétjében.-Tudom,hogy bosszúvágyból jött és én nem akarom,hogy veszélybe sodorja magát.-kezét a felkaromra helyezi és megismétli magát.-Kérlek.
-Nem tágítasz,ugye?-forgatom a szememet zavartan és lágyan lesöpröm a kezét. Talán nem jól cselekszem,ha engedek neki,de mindig is túl jól értett az emberekre való hatáshoz.
-Köszönöm.-csillannak fel szemei,tudja,hogy nyert ügye van. Elállok az útjából,hogy magam elé engedjem,ő azonban egy pillanatig hezitál,és tovább toporog a kertkapu túloldalán.
-Ne aggódj,nem fog bajod esni.-biztatom komolyan,mire egy hálás pillantás kíséretében elindul mellettem a bejárati ajtó felé.-Már csak egy probléma van...-folytatom gondterhelten.-A helyzet az,hogy fogalmam sincs,a házamon belül pontosan merre van a bátyád.
/JungGi szemszög/
-Az az izé majdnem olyan szúrós,mint a csávó tekintete...-HoSeok DaeHyunra való esetlen mutogatása töri meg a csendet és rángat vissza a végletekig bonyolódott jelenbe mindannyiunkat.
TaeHyung hitetlenül pillant végig összevert testemen,a felköhögött vérből adódó apró tócsákon,majd az ülésből talpra ugró támadómon. Pislog egyet,hogy megbizonyosodjon róla,nem csak a képzelete szórakozik vele,majd ütésre emeli a kezét.
DaeHyun azonnal felránt a földről,és kését nyakamhoz szorítva megállásra készteti őt.
-Pont a fináléra jöttél,nem is rossz időzítés,TaeTae.-a hátulról fölém magasodó alak és a fémes érzés a bőrömön elég ahhoz,hogy az állapotom okán szakadozott légzésem is elálljon.
/Jimin szemszög/
-Basszameg.-kiáltásnak induló heves reakcióm ajkaimhoz érve már csak suttogó szitkozódás. A többiekkel egyetemben-részeg barátunkat kivéve-rögtön összerakom a történtek képét,és tehetetlenül figyelem az eddig keresetteket.A folyosóról beszűrődő fények valamelyest átláthatóvá teszik az alakjukat odabent és egy kis részt a helységből,csak Tae árnyéka töri meg az összképet.
Szólnom kell a többieknek.-villan át az agyamon,majd HoSeok kezét lefejtve a vállamról Jinre hagyom a srácot.
-Fogd,és segíts neki,ha kell.-hadarom neki az ajtót kinyitó társunk irányába bökve,majd rohanni kezdek a lépcsőhöz.
A lehető legkisebb feltűnést keltve szlalomozom át a zavartalanul,mit sem sejtve bulizókon,hogy elérjek YoonGiékhoz.
-Nam merre van?-kérdezem tőle zihálva,de választ nem kapok,így követem kikerekedett tekintetének irányát,hogy végül újabb cifra káromkodással realizáljam,kinek a kíséretében is közeledik felénk a ház tulajdonosa.
/JungGi szemszög/
TaeHyung esetlenül szorongatja a késsel szemben használhatatlannak minősülő kulcsot,látom rajta,hogy kétségbeesése a tetőfokára hág. Nem tudná megakadályozni,hogy elvágja a torkomat. Nem tehet semmit.
Nekem azonban támad egy ötletem. Kook még kiskorunkban ellátott néhány önvédelmi tanáccsal,ezek közül rémlik fel egy,és szinte gondolkodás nélkül cselekszem.
Egyik lábamat hátralendítve DaeHyun jobbját célzom meg,s az alkalmat kihasználva eliramodom a kést tartó keze alatt. Számoltam ezzel is.-nyugtázom magamban,amint megérzem a vállamnál keletkező mély vágást.
Két további lépés után hátam a szoba falához ütközik,én pedig nagyjából kettőjük között félúton rogyok a földre.
Remélem,segítettem valamennyit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése